A Magyar Szabadság Éve

Ez volt a „négyigenes” népszavazás igazi tétje

Az első szabad választást megelőzően az Ellenzéki Kerekasztalon résztvevő pártoknak nem sikerült megállapodniuk arról, hogy hogyan és mikor válasszák meg a köztársasági elnököt. Az ellenzéki pártok többsége ugyanis attól félt, hogy a parlamenti választás előtt egy esetleges közvetlen államfőválasztáson az akkor igen népszerű Pozsgay Imre győzne, aki a békés átmenetet a reformkommunisták oldaláról egy erős államfői székből felügyelhette volna. Így végül 30 évvel ezelőtt, 1989. november 26-án a magyarok három másik kérdés mellett erről is dönthettek a „négyigenes” népszavazáson, melynek eredményeként Magyarországon ma is a parlament választja meg az államfőt.

A kelet-európai államok többségében vérontás nélkül, békésen zajlottak le a rendszerváltoztatások, így a demokratikus játékszabályokat a tárgyalóasztaloknál alakították ki az ellenzéki pártok a kommunista vezetéssel együttműködve. Természetesen a reformkommunisták a tárgyalásokon nem akarták feladni minden hatalmukat, valamilyen módon igyekeztek hatással lenni a rendszerváltoztatás utáni időszak politikai folyamataira is. Ennek egyik eszköze az volt, hogy meg akarták tartani a köztársasági elnöki pozíciót, amelyen keresztül erőteljes beleszólásuk maradt volna a politikai döntésekbe.

Így volt ez Lengyelországban is, ahol miután 1989. április 4-én aláírták a Kerekasztal Megállapodást, megszűnt a kommunista párt főtitkárának hatalma és bevezették a Köztársasági Elnöki Hivatalt, a köztársasági elnök mandátumát pedig 6 évben állapították meg. A megállapodás eredményeként az igazi politikai hatalmat átruházták egy újonnan alakult kétkamarás törvényhozásra és a köztársasági elnökre, aki a fő közjogi méltóság lett. A 460 fős Szejm (alsóház) mellett létrehozták a 100 tagú Szenátust (felsőház), illetve megalkották az új választási törvényt, amely viszont egyáltalán nem volt demokratikusnak nevezhető, hiszen a Szejm mandátumait 65-35 százalékos arányban el kellett osztani a kommunisták és szövetségeseikből álló kormánykoalíció pártjai, illetve az ellenzék között. A megállapodás értelmében az államfőt a két ház közös ülésén kellett megválasztani, ezzel igyekeztek a kommunisták bebiztosítani, hogy a szövetségeseikkel együtt meglegyen a kétharmados többségük és államfővé tudják választani a kommunista Wojciech Jaruzelskit.

Miután az 1989. június 4-én megtartott félig szabad választásokon az ellenzéki Szolidaritás a szenátusi helyek ugyan 99 százalékát, de a Szejm mandátumainak csak 35 százalékát kapta meg, a kommunisták és szövetségeseik meg tudták választani Wojciech Jaruzelskit köztársasági elnöknek. Hivatali ideje ugyanakkor nem tartott sokáig, hiszen az első igazán szabad 1990-es választást követően már nem volt maradása és lemondott az elnöki tisztségéről. Az első nép által választott államfő megválasztására közel egy év múlva, 1990. november 25-én, illetve december 5-én került sor, melynek eredményeként a Szolidaritás vezetője, Lech Wałęsa lett a köztársasági elnök Lengyelországban.

Magyarországon 1989. szeptember 18-án értek véget a rendszerváltoztatást előkészítő kerekasztal-tárgyalások, a megállapodás szerint pedig még a tavaszi első szabad választások előtt, 1990. január 7-én tartották volna meg a közvetlen elnökválasztást. Ezt az MSZMP és az MDF elfogadta, míg a Fidesz, az FKGP, az MSZDP és az SZDSZ kezdeményezte, tartsanak népszavazást négy kérdésben, amelyek közül az egyik a köztárasági elnök megválasztásáról szólt. Ezek az ellenzéki pártok azt akarták elérni, hogy az MSZMP elképzeléseivel ellentétben a köztársasági elnök intézményét ne a szabad választások előtt, hanem az új parlament megalakulása után hozzák létre. A köztársasági elnök megválasztására vonatkozó kérdéssel azt szerették volna elkerülni, hogy a lakosság az akkor kiemelkedően népszerű Pozsgay Imrét válassza meg elnöknek, aki a rendszerváltoztatást a reformkommunisták oldaláról felügyelhette volna, ahogyan az több kelet-európai országban is megtörtént.

Az 1989. november 26-án tartott népszavazáson az alábbi négy kérdést tették fel:

  1. Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?
  2. Kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről?
  3. Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonnal?
  4. Feloszlassák-e a Munkásőrséget?

Mivel az első kérdés kivételével már mindegyiket törvényben szabályozták, csak az államfőválasztással foglalkozó kérdésnek volt igazi tétje. A többség ugyan mind a négy kérdésben igennel szavazott, de csupán pár ezer szavazaton múlott, hogy végül ne az MSZMP elképzeléseinek megfelelően, közvetlen módon, még az országgyűlési választás előtt kerüljön sor egy erős pozícióval rendelkező államfő megválasztására.

A magas, 58 százalékos részvétel mellett megtartott népszavazásnak köszönhetően a társadalom legitimálta a tárgyalóasztalok mögötti megállapodások és sikerült az MSZMP egyik utolsó próbálkozását is letörni a hatalomban maradásra. Továbbá az ellenzéki pártok számára lehetőséget adott a voksolás arra, hogy megmutassák magukat és gyakorolják a kampányolást, a demokratikus politizálást. Ráadásul elő is jöttek a különbségek köztük, hiszen míg az MDF az aláírásgyűjtés időszakában a bojkottfelhívást választotta, nem kívánt csatlakozni a szemben álló oldalak egyikéhez sem, a Fidesz, az SZDSZ és a többi ellenzéki formáció az igen voksok leadására buzdította a választókat.

Deák Dániel