A trianoni békediktátum aláírása következtében jelentős számú magyar lakosság rekedt az ország határain kívül, a nemzetiségi kérdések pedig az ezt követő évtizedekben folyamatos kihívások elé állították a közép-európai térség államait, gyakran eredményeztek feszültséget közöttük. Nem volt ez másként Romániában sem, amely az első világháborút követően a román mellett német- és magyarajkú, valamint zsidó lakossággal is rendelkezett. A kisebbségben élő nemzetek számára a huszadik század második fele sem adta meg az őket megillető jogokat.
A magyarok helyzete különösen Romániában volt aggasztó, ugyanis 1965-től beköszöntött a Ceaușescu nevével fémjelzett korszak, amikor még több téren érte őket diszkrimináció származásuk miatt. Felszámolták a Magyar Autonóm Tartományt, de korlátozták a magyar nyelvű oktatás megvalósulását, a magyar nyelvű lapkiadást és az utazást is. Ennek hátterében az úgynevezett „nemzeti homogenizációs program” állt, amelynek célja a nemzetek egybeolvasztása, a nemzetiségi különbözőségek eltüntetése volt. Egy olyan ország kialakítása, amelyben „az ország dolgozói nemzetiségi különbség nélkül építik a szocialista társadalmi rendet.” A „Kárpátok géniusza” ugyanakkor nem csupán a magyarok ellen lépett fel ebben az időszakban, Románia a sváb és a zsidó lakosságot nemes egyszerűséggel eladta a kommunista hatalom Izraelnek és az NSZK-nak.
1988-ban jelentették be a „szisztematizálási tervet”, amelynek keretében az országban található 13 ezer faluból 7 ezret lerombolásra ítéltek, az ott élőket pedig városokba, ún. „agroipari centumokba” akarták telepíteni. Ebben az időben már zajlott a városok fokozatos térnyerése, ezeket követte volna a vidéki területek felszámolása. A program célja az volt, hogy felbontsák a magyarság kialakult homogén településszerkezetét, felszámolják a színmagyar falvakat. A hivatalos célok ugyanakkor mást jelöltek: a romániai településszerkezet modernizálását, a város és a falu közötti különbségek felszámolását, a megművelhető mezőgazdasági földterület növelését, ezt három szakaszban – 1990 és 2000 között – kívánták végrehajtani.
A hivatalos indoklások szerint a falvak „életképessé” nyilvánításához 2-3 ezer fős lakosságra volt szükség, ellenkező esetben elrendelték a település felszámolását. Az érintett falvak lakosait a tervek szerint a legközelebbi városba vagy községbe, többszintes lakóházakba szándékoztak áttelepíteni. A lakóházakon túl a hosszú évszázadok alatt kialakult kultúra, a hagyományok, a közöségek, a közös identitás is veszélybe került: a folyamat megsemmisítéssel fenyegette a legfontosabb közösségi tereket: az iskolákat, temetőket, templomokat és az imaházakat is. A településrombolás leghírhedtebb példája, egyben szomorú jelképe a székelyföldi Maros megyében található egykori Bözödújfalu esete, amely települést 1988-ban egy víztározó felépítéséért áldoztak fel. Már 1985-ben megkezdték a lakosság kitelepítését, az ezt követő években pedig a falu templomával együtt elárasztásra került.
A leeresztett víztározóban álló Bözödújfalu templomának romjai. 2014-ben a torony is leomlott
A falurombolás ellen többen is szót emeltek, így tett többek között Király Károly erdélyi magyar politikus is, aki az Ellenpontok című szamizdat kiadványban – Románia első szamizdatfolyóirata volt – többször is szót emelt a magyarságot ért jogtalanságok miatt, így ő is a román titkosrendőrség, a Securitate céltáblájává vált. 1988 szeptemberében a Tőkés László temesvári református lelkész közbenjárására megszületett „aradi memorandumban”, kifejtették:„A családok, ahagyományos falusi közösségek, a népi kultúra tűzhelyei kényszerű átrendeződésnek néznek elébe, melynek nyomán azok részben vagy egészükben megszűnhetnek, mindaz, ami bennük érték, elpusztulhat.”
Magyarország és Románia között az intézkedések hatására tovább romlottak a kapcsolatok. Az 1980-as években már tömegek menekültek Erdélyből Magyarországra. Egyre több társadalmi szervezet emelte föl a szavát az üldöztetések ellen, s követelte, hogy Magyarország tegyen lépéseket a magyar kisebbség üldözése miatt a román félnél. A Magyar Írók Szövetségének Elnöksége ezekkel a sorokkal fordult 1988. június 14-én az MSZMP főtitkárához: „Kérjük, hogy terjessze a Varsói Szerződés tagállamainak plénuma elé ezt a szocialista állam- és életvitelt minden ízében meghazudtoló antihumánus terv ellen való tiltakozásunkat, immár az egész magyar nép nevében, hogy a »baráti« országok közössége elejét vegye a fenyegető nemzet- és népirtásnak.” A falurombolás híre azonban látványosabb cselekvésre sarkallta az erdélyi magyarok sorsával foglalkozókat, ez vezetett el az 1988. június 27-én a Hősök terén lezajlott tömegtüntetéshez. A tüntetők a Hősök terén gyülekeztek, ott felolvasták Csurka István beszédét, valamint azt a memorandumot, amelyet a Román Szocialista Köztársaság budapesti nagykövetségének szántak. A térről a nagykövetség épületéhez vonultak, de a követség részéről senki sem fogadta a tüntetőket, így a tiltakozó jegyzéket sem vették át. A résztvevők transzparensekkel vonultak, amelyekre többek között az „Igazságot Erdélynek!”, az „El a kezeket az erdélyi falvaktól!” mondatokat írták. A megmozduláson 150–200 ezer fős tömeg vett részt, a hivatalos lapok természetesen „csupán” 25–30 ezer tüntetőről számoltak be. A tömeg ezt követően visszatért a Hősök terére, ahol pedig Csurka István beszéde zárta a rendezvényt. A tüntetést a Rendőrség is engedélyezte, így 1956-ot követően ez volt a legnagyobb népi megmozdulás az országban.
Az eseményekre kemény választ adott Románia, azonban a tüntetés és az azt kiváltó okok jelentős nemzetközi visszhangot váltott ki. 1989-ben a közép-európai kommunista diktatúrák közül utolsóként a román kommunizmus is megbukott, így a településrendezés szerencsés módon végül nem tudott teljes mértékben megvalósulni.
Lakatos Dorina
Képek forrása: Wikimedia Commons