Az 1986-os reykjavíki csúcstalálkozón Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió vezetője büszkén jegyezte meg, hogy a birodalomban már nincsenek politikai foglyok. Kijelentését megcáfolta az a levél, amelyet Ronald Reagan elnök számára juttattak el a Fehér Házba azok az észt fogvatartottak, akik még az 1980-as években is a táborokban sínylődtek. A levélírók egyike Lagle Parek a diktatúra fennállása alatt következetes ellenfele volt a kommunizmusnak és a hazáját megszállva tartó Szovjetuniónak. 1983 márciusában letartóztatták és munkatáborba zárták. Alig tíz évvel később ő lett hazája első szabadon választott kormányának belügyminisztere.
Lagle Parek 1941. április 17-én született Észtországban, éppen abban az évben, amikor a szovjet csapatok elfoglalták hazáját. Édesapját a megszállók megölték. 1949-ben Sztálin döntése értelmében több mint húszezer észt polgárt, a lakosság közel három százalékát deportálták szibériai munkatáborokba. Köztük volt Lagle Parek és csonkán maradt családja. A síró kislányt nagymamája szigorúan rendre utasította: „Itt nem sírunk!” Az idős hölgy nem akarta megadni azt a kegyet a szovjet megszállóknak, hogy családtagjait kétségbeesni lássák. 1955-ben, két évvel a diktátor halála után térhettek csak vissza a száműzetésből.
Lagle ellenzéki tevékenysége 1979-ben kezdődött, amikor aláírta három emberjogi aktivista letartóztatása elleni tiltakozó petíciót. Ezt követően 1980 szeptemberében egyike volt annak a tíz észt és tíz litván ellenzéki személyiségnek, levélben köszöntötték Lech Wałesát, a Szolidaritás szakszervezet létrehozása alkalmából. 1981-ben a balti ellenzéki mozgalmak együttműködése új szakaszba lépett: októberben látott napvilágot Az észak-európai atommentes övezet felállításáról címet viselő nyílt levelük, melynek 38 aláírója volt. Ebben követelték a fegyvermentes zónához való csatlakozást, a szovjet rakéták Baltikum területéről történő eltávolítását. Később röplapokat is gyártottak, amelyekben arra sarkallták az embereket, tartsanak „csendes félórákat”, azaz félórás időszakokra szüntessék be a munkát minden nap, egészen addig, amíg nem teljesítik követeléseiket. A mozgalom a lengyel Szolidaritás példáján született, feltehetőleg Tallinn volt a központja, ám végül kevesen csatlakoztak hozzá.
Az 1980-as években tovább felerősödött a lett és az észt ellenzéki és emberjogi mozgalmak elleni állambiztonsági hajsza, sokan kerültek börtönbe és munkatáborba. Az 1981-es levél aláírásának következményei ekkor érték utol Lagle Pareket. 1983. március 1-én letartóztatták, perbe fogták, majd december 16-án elítélték másik két antikommunista ellenzékivel együtt. Parek hat év börtönbüntetést és három év száműzetést kapott. Egy ideig a mordóviai Dubravlag munkatábor területén töltötte büntetését, ezen belül egy olyan helyen ahol kifejezetten női politikai foglyokat tartottak fogva. Ellenállása itt sem tört meg, rabtársaival együtt éhségsztrájkba és más tiltakozó akcióba kezdett, ami miatt végül magánzárkával büntették. Végül 1987-ben szabadult, visszatért Észtországba, és ott folytatta antikommunista és függetlenségi tevékenységét, ahol a letartóztatása előtt abbahagyta. Szabadulására így emlékezett vissza: „1987 januárjának utolsó napján szabadultam ki a fogolytáborból. Három napig ettünk és ittunk a családdal és a barátokkal. Természetesen nem egyből folytattam tovább az ellenállást, három év rabság után először is meg kellett értenem, mi történik valójában. Tervezni kezdtünk Tiit Madissonnal és Heike Ahonennal, mert éreztük, hogy ez a helyzet nem mehet tovább.”
1987. augusztus 23-ra tiltakozást szerveztek a tallinni Hirveparkba. A balti államok életében fontos a dátum, mivel 1939. augusztus 23-án írták alá a Sztálin–Hitler megállapodást (Molotov–Ribbentrop paktumot), amely a Szovjetunió részének nyilvánította a balti országokat. „Azt akartuk, hogy hozzák nyilvánosságra a paktum szövegét, hogy mindenki láthassa, hogyan veszítettük el a szabadságunkat” – mesélt erről egy interjúban Lagle kiemelve, hogy nem erőszakos eszközökkel, hanem törvényes úton akartak hangot adni követeléseiknek.
Kérték az Amerika Hangja rádióadót, hogy tájékoztassanak a megmozdulásról, hogy minél több emberhez eljusson a tiltakozás híre. Lagle Parek emlékei szerint hihetetlen élmény volt, amikor a meghirdetett kezdésre több ezer ember jelent meg: „Csodálatos és egyben szürreális élmény volt. Beszédek hangzottak el, követeltük a politikai foglyok kiszabadítását. Függetlenségről akkor még nem esett szó. Túl korai lett volna. Persze reménykedtünk, de fantáziálni még nem mertünk róla”. A tüntetés békésen zajlott le, a rendőrség nem avatkozott közbe. A Szovjetunió vezetői bíztak abban, hogy a „szelepek megengedésével” sikerül megbékíteni a baltiakat. Reményeikben ezúttal is csalódniuk kellett, ugyanis minden várakozásukat felülmúló tiltakozási hullám vette kezdetét. Tüntetéseket szerveztek Tallinnban, Rigában, Vilniusban. Az emberek rájöttek arra, hogy a békés, polgári demonstrációkkal sikereket érhetnek el, s nem kell félniük attól, hogy elmondják a véleményüket. Két évvel később, 1989. augusztus 23-án a paktum aláírásának ötvenedik évfordulóján kétmillió ember alkotott élőláncot a tiltakozás jegyében.
A küzdelem meghozta gyümölcsét az antikommunista ellenállók számára. 1991-ben a Baltikum újra függetlenné vált. Lagle Parek politikai szerepet vállalt, 1988-ban az Észt Nemzeti Függetlenségi Párt egyik alapítója, 1988 és 1992 között annak elnöke volt. Az első, szabadon választott észt miniszterelnök Mart Laar kabinetjében Lagle Parek vállalta a belügyminiszteri pozíció betöltését.
Lakatos Dorina
Borítókép: Eesti Muuseumide Veebivarav