A Magyar Szabadság Éve

Hogyan mentsük meg Oroszországot?

1990. szeptember 18-án, a Komszomolszkaja Pravda című újságban megjelent Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író, Hogyan mentsük meg Oroszországot? című nagyesszéje. A hazájából elüldözött írónak több mint harminc év után először jelent meg új írása a szovjet sajtóban. Ezt megelőzően a nevét sem volt ajánlott megemlíteni, hacsak nem negatív kontextusban. Dolgozatában Oroszország helyzetét elemezte és az ország jövőképét vázolta föl a hidegháború végén. 

Már az esszé címválasztása is az újdonság erejével hatott. Szolzsenyicin Oroszországról írt és nem a Szovjetunióról. Utóbbit ő maga egy óriási nemzetiségi társbérlethez hasonlította, amelyet az 1980-as évtizedre már teljesen szétfeszítettek a nemzetiségi ellentétek. Mindezt nyíltan meg is fogalmazta, ellentétben a szovjet vezetéssel, amely még 1991-ben is a birodalom fenntartását erőltette. Szolzsenyicin szerint: „Nincs elegendő erőnk a Birodalomhoz! – és nem is kell, gördüljön le vállunkról, különben szétlapít, kiszipolyoz minket, sietteti pusztulásunkat.” A szerző rámutat, ha Oroszország elengedi „külső birtokait” akkora energiát spórol meg, amivel talpra tudja majd állítani saját magát. Ukrajna, Belorusszia és a kisebb nemzetiségek kiválási szándékával ugyan nem ért egyet Szolzsenyicin, de aláhúzza, hogy megérti szándékukat, s bár az elszakadás súlyos következményekkel járhat a későbbiekben – itt mindenekelőtt a vegyes lakosságú területek, így a Krím-félsziget helyzetére utal – de ha az adott nemzetiség a szétválás mellett dönt, annak minél hamarabb meg kell történnie, hogy az érintett népek minél hamarabb megkezdhessék országuk újraépítését. Ugyanakkor fölhívja a figyelmet, hogy a szétválasztást kellő tapintattal és megfelelően előkészítve kell végrehajtani, hogy minél kevesebb keserűség és elégedetlenség maradjon a döntés után.

Az átalakítás rengeteg pénzbe kerül, de honnan lehet ezt előteremteni? – teszi fel a kérdést a szerző, s a választ azonnal megadja rá. Le kell állítani a harmadik világ diktatúráinak finanszírozását, az értelmetlen fegyverkezést, a párt és a KGB fenntartását és minden kommunista presztízsberuházást, amelyek teljesen fölöslegesen apasztják a költségvetést. Az ország talpra állítását Szolzsenyicin a fenti kiadások azonnali leállításához, valamint az állampolgárok tulajdonhoz juttatásához kötötte. „Független polgár nem létezhet magántulajdon nélkül.” – jelenti ki az író, aki tulajdon alatt a földet és más a tisztességes megélhetéshez szükséges javakat érti. Külön elemzi Szolzsenyicin a vidék helyzetét, amelyet a diktatúra évtizedei alatt az éhezés és a nélkülözés és a városi lakosság lenézése jellemzett. Véleménye szerint az ország megerősödése elképzelhetetlen a vidéki társadalom támogatása és a helyi önkormányzati rendszer létrehozása nélkül. De legalább ilyen, sőt alapvető fontosságúnak tartja a családok megerősítését, mivel, ahogy az író fogalmaz: „A család betegsége az állam betegsége.”

A tanulmány második részében az új ország előtt álló feladatokat tekinti át. Részletesen ír az államforma és a választások kérdéséről. Előbbi kapcsán Oswald Spenglert idézi, aki szerint a különböző kultúrákban az állam eszméje is különböző, nem létezik egységes fogalom az egyes esetek leírására. Szolzsenyicin elemezvén a fentebb megfogalmazottakat kijelenti: „Az adott nép számára kell – földrajzi helyzetét, megélt történelmét, hagyományait, lelkületét szem előtt tartva – kialakítani azt a rendszert, amely nem elkorcsosulásához, hanem felvirágzásához vezet.” Míg a választási rendszer kapcsán elutasítja a pártokra való szavazást, helyette a személyekre való voksolást javasolja. Mindezt azért is tartja fontosnak, mert hite szerint a demokráciát alulról és ütemezetten kell felépíteni – nem felülről irányítva – s ehhez szükségesek a hiteles és a közösség által ismert személyek. Helyi szinten vegytisztán meg lehet valósítani a demokráciát, hiszen a helyi közösség ismeri és minden nap ellenőrizni tudja az általa megválasztott vezetők teljesítményét. Szolzsenyicin példaként állítja kora orosz társadalma elé, az első világháború előtti zemsztvo intézményét. A zemsztvot, azaz a választott helyi önigazgatási szervezetet saját korához igazítva javasolja kiépíteni Szolzsenyicin. A helyi és a járási szint mellett a nagyobb egységet lefedő területi és az országos zemsztvo (ez utóbbi tulajdonképpen a parlament) felállítását javasolja.

Szolzsenyicin élesen bírálta a peresztrojka politikáját, amely meglátása szerint, bár óriási propaganda hírverést kapott, az elmúlt öt évben semmilyen eredményt nem hozott: „Mire ment el a nagy zajjal beharangozott peresztrojka öt, sőt hamarosan hat esztendeje? A KB-n belüli szánalmas helycserékre. A torz választási rendszer összetákolására, nehogy a Kommunista Párt elveszítse a hatalmat.” Bár Gorbacsovot nyíltan nem kritizálta a dolgozat, az teljesen egyértelmű volt, hogy Szolzsenyicin az általa felvázolt új világban nem szán szerepet a párt főtitkárának. Néhány nappal az esszé megjelenését követően Gorbacsov reagált az abban foglaltakra. Az átalakítási tervet lényegében elvetette, de elismerte Szolzsenyicin gondolatainak fontosságát. A lényeg azonban nem is a pártfőtitkár véleménye volt, hanem az, hogy a párt első embere a nyilvánosság előtt reflektált az egykor elődje által a hazájából elűzött író véleményére. Szolzsenyicin 1973-ban levelet írt az SZKP vezetőségéhez, mindenekelőtt Leonyid Brezsnyev főtitkárhoz, amelyben kijelentette, hogy ha hazája nem hagy fel a kommunizmus kísérletével, szakadékba rohan. Egy évvel később az írónak el kellett hagynia hazáját. Tizenhét évvel később a párt aktuális főtitkára már nem engedhette meg magának, hogy ne válaszoljon a Nobel-díjas író felvetéseire. 1973-ban Szolzsenyicin megjósolta Brezsnyevnek: „Az ön leghőbb vágya, hogy államuk struktúrája és ideológiai rendszere ne változzék, hogy századokon át fennmaradjon. A történelem azonban nem így működik. Minden rendszer vagy megtalálja a fejlődés útját, vagy összeomlik.”

1990-re bebizonyosodott, hogy a szovjet kísérlet nem találta – nem találhatta – meg a fejlődés útját. Ellenben úgy vágtatott az összeomlás felé, mint a sötétben száguldó orosz trojka Gogol Holt lelkek című regényében: „Nem úgy rohansz-e te is, óh Oroszország, mint a sebes, utolérhetetlen trojka? Porzik, füstöl nyomodban az út, recsegnek a hidak, s minden elmarad utánad, minden!” Szolzsenyicin pontosan erre figyelmeztette kortársait. Az általa felvázolt tervezetet lehetett el nem fogadni, de a tanulmánya első részében adott látlelet az ország, a birodalom helyzetéről az egyik legpontosabb leírás a Szovjetunió bukás előtti állapotáról.

Balogh Gábor

Az esszé magyar nyelvű kiadása: Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin: Hogyan mentsük meg Oroszországot? Töprengések. Ford.: Soproni András.  Magvető, Bp. 1991.  

Borítókép: A Terror Háza Múzeum Egy orosz hazafi – Alekszandr Szolzsenyicin 1918–2008 című 2013-ban megnyílt kiállításának részlete