1989 februárjában a Fővárosi Bíróság 10. sorszámmal hivatalosan bejegyezte a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot. Az NSZK-ban az előző évben létrehozott szervezet már a hivatalos magyarországi elismerést megelőzően is sorra szervezte a karitatív akciókat, amelyek főleg a magyar kórházaknak szánt gyógyászati eszközök beszállítására és az erdélyi menekültek ellátására irányultak. Látszólag az 1989-es esztendő is hasonló célokkal indult a segélyszervezet életében, vezetői és önkéntesei nem gondolták volna, hogy 1989-ben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat történelemformáló tényezővé válik.
1989. március 1-én Magyarország csatlakozott a genfi menekültügyi egyezmény tagországaihoz. A Németh-kormány azért döntött a belépés mellett, mert ezzel jogalapot teremtett az erdélyi menekültek magyarországi tartózkodásához, mivel a genfi konvenció felülírt minden államközi kétoldali megállapodást a kérdésben. A kommunista országok ugyanis kiadatási kötelezettséget érvényesíthettek egymással szemben. A csatlakozással ez az állapot megszűnt, több erdélyi menekültet a magyar hatóságok már nem küldhettek vissza Romániába. Ez volt az a helyzet, amire felfigyeltek az éves nyaralásukra a Balatonra készülő keletnémetek tízezrei. Ráadásul Magyarország május elején elkezdte bontani a nyugati határon húzódó műszaki határzárat, azaz a vasfüggönyt, így lehetővé vált az Ausztria felé való átszökés a zöldhatáron keresztül. Mindez megerősítette a keletnémetek távozási szándékait, akik ezt követően egyre nagyobb számban érkeztek Magyarországra „üdülni”, azonban a két hetes nyaralást nem a hazautazásuk követte, hanem menedékjogot kértek Magyarországtól.
A genfi egyezmény értelmében Magyarország nem toloncolhatta vissza az NDK-ba a menedékjogot kérőket, akiknek a száma napról-napra nőtt. A menekültek megszállták az NSZK budapesti nagykövetségét, ahol ellátást kaptak, de növekvő létszámuk miatt a helyzet egyre inkább tarthatatlanná vált. Ekkor lépett közbe a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Kozma Imre atya, a szervezet vezetője visszaemlékezésében megemlíti, hogy augusztus 13-án, az esti szentmise után kereste fel őt a nyugatnémet konzul, aki a segélyszervezet segítségét kérte a menekültek elhelyezése kapcsán. Imre atya habozás nélkül igent mondott, megnyitotta a zugligeti Szent Család Plébánia kertjét a menekültek előtt, s azonnal intézkedett sátrak és ágyak beszerzéséről, valamint az élelmezés és a tisztálkodás megszervezéséről. Mindebben Csilla von Boeselager báróné volt az atya segítségére.
A zugligeti menekülttábor 1989 augusztusától folyamatosan üzemelt. Összeszámolni is nehéz, hogy hány embernek nyújtott ez idő alatt a szervezet konkrét fizikai és lelki segítséget. A fenti időszakban közel ötvenezer menekült tartózkodott Magyarország területén, akinek az ellátását a segélyszervezet folyamatosan biztosította. Idővel a csillebérci úttörőtábort is a máltaiak rendelkezésére bocsátották, így ott is sok keletnémet menekültet tudtak elhelyezni és ellátni. Közben a keletnémet hatóságok folyamatosan tiltakoztak a magyarországi állapotok miatt, egyben követelték a menekültek kiszolgáltatását. A keletnémet titkosrendőrség a Stasi, beépített emberein keresztül jelen volt a menekülttáborokban, ahonnan titkos jelentésekben tájékoztatta a kelet-berlini vezetést a kialakult helyzetről. Közben a plébánia garázsában a nyugatnémet követség konzuli irodát nyitott, ami lehetővé tette az útlevélkérelmek mihamarabbi feldolgozását. Sokan azonban a zöldhatárt választották, közülük voltak akik sikeresen átjutottak a határon Ausztriába, míg másokat elkaptak a határőrök. Bántódásuk nekik sem esett, általában visszakerültek a budapesti menekülttáborokba. Sokan használták ki a Páneurópai piknik adta lehetőséget, s így augusztus 19-én, a rövid időre megnyitott határon tömegek rohantak át Ausztriába. Jelentős részük a zugligeti menekülttáborból érkezett. A helyzet végül szeptember 11-én oldódott meg. Ekkor Magyarország megnyitotta határait a menekültek előtt Ausztria felé. Másnap a zugligeti táborból is megindultak a buszok Ausztria felé, a végállomás Passau volt. A menekülttáborokat fokozatosan számolták fel, az utolsó a zugligeti volt.
„Magyarországnak van a legnagyobb szíve!” – mondta 1994-ben a budapesti német nagykövet az események ötödik évfordulóján – „Ismernek-e nemzetet, amely a nálánál nagyobbat, a nálánál gazdagabbat, segítette úgy, hogy ezért semmi viszonzást nem várt? Én ilyen nemzetet csak egyet ismerek. Magyarországot. Magyarországnak van a legnagyobb szíve.”
Balogh Gábor
Borítókép: Fortepan / Urbán Tamás
Az írás első része az alábbi címre kattintva elérhető: