„Nagymaroson szombat délben néhány százan – zömében nők – a vízlépcsőrendszer építése ellen tüntettek – tájékoztatta az MTI ügyeletesét telefonérdeklődésére a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság. A tüntetők Nagymaros központjából vonultak az épülő vízi erőműhöz, s petíciót adtak át az erőmű jelen lévő képviselőjének, amelyben az építkezés leállítását követelték. A tüntetés békésen, rendbontás nélkül zajlott le.” – mindössze ennyi tellett a magyar sajtótól 1988 szeptemberében a hatszáz főt megmozgató nagymarosi nőtüntetés kapcsán. Pedig 1956 decembere óta ez volt az első nőtüntetés Magyarországon. Az már a fenti megfogalmazásból is érezhető, hogy a hatalom és központilag irányított sajtótermékek, nem tudtak mit kezdeni egy ilyen eseménnyel. A szerkesztőségekben megszokták már, hogy 1988 szinte minden hetére jutott egy demonstráció, de hogy nőtüntetés? Még a megfogalmazással is gondban voltak, erre utal a „zömében nők” kifejezés rögtön a közlemény elején.

A szervezők az 1988-ban megalakult FIDESZ Madzsar Alice csoportjának tagjai voltak. A tüntetés megszervezésében Szelényi Zsuzsanna, Handó Tünde, Pelle Andrea és Honecz Ágnes vettek részt, az ötlet az 1988 augusztusi szárszói konferencián született meg. Ismét egy ellenzéki szervezkedés, a III/III Csoportfőnökségnek egyre több dolga volt. A pártvezetést a szeptember 15-i Napi Operatív Információs Jelentésben értesítették az újabb felvonulásról: „A FIDESZ Madzsar Aliz (sic!) csoportját – mely a korábbi napi jelentésekben már szerepelt – a Jogász Szakkollégium négy hallgatója alakította és a csoportnak csak nők lehetnek a tagjai. Céljuk, hogy tanulmányozzák a feminizmust, és tevékenységüket annak szellemében folytassák. Első akciójuk a szeptember 17-re tervezett – már jelentett – nőtüntetés lesz a vízlépcső ellen „Nők a Dunáért” jelszóval Nagymaroson.” A feminizmus tanulmányozásának kizárólagos célként való meghatározása tudatos belemagyarázás, a jelentéstevő azzal sem foglalkozott, hogy ezt az állítását hogyan egyezteti össze a tervezett demonstrációval, aminek nem sok köze volt a feminizmushoz. A csoport tagjai, szervezői jól tudták, hogy mind a társaságot, mind pedig a tüntetést feminista megmozdulásként fogja értékelni a pártvezetés. Szelényi Zsuzsanna a szamizdat Beszélőnek adott interjújában erre reagálva elmondta: „Persze, ha valaki azt hallja, hogy női megmozdulás, rögtön arra gondol: ez valami feminista, férfiellenes dolog. Pedig a hangsúly azon van: mint nők is tehetünk valamit.”

A tüntetésnek kettős célja volt: egyrészt a női társadalom aktívabb politikai szerepvállalásra való rábírása, másrészt pedig a vízlépcső elleni tiltakozás. Az akció mindkét tekintetben sikeres volt, hiszen több mint hatszázan vettek rajta részt, s még helyiek is csatlakoztak hozzájuk, ráadásul alig néhány nappal a szeptember 12-i több tízezer főt megmozgató vízlépcső elleni tüntetést követően, ismét sikerült megszervezni egy demonstrációt, ezzel sikerült fokozatosan nyomás alatt tartani az állampárt döntéshozóit. A tüntetés szervezői saját készítésű röplapokon tájékoztatták a közvéleményt az eseményről, amit részben postai úton, részben pedig szórással terjesztettek. Mindez nem kerülte el a belügyi szervek figyelmét sem: 1988. szeptember 07-én jutott tudomásunkra, hogy 1988. szeptember 04-én, a nagymarosi vasútállomáson röplapot találtak, amely 1988. szeptember 17-én 10 óra 30-kor tüntető sétára hívja Nagymaros térségébe a magyar nőket.” Míg egy szeptember 5-én kelt jelentés, már a belföldi postai forgalomból kiemelt feladó nélküli levélküldeményről tudósít, amely a röplapot tartalmazta. Mindezt azért is fontos kiemelni, mert jól mutatja, hogy a pártvezetés titkosszolgálati módszerekkel is megpróbálta ellehetetleníteni az ellenzéki szervezkedéseket.

A helyi pártvezetés és a Hazafias Népfront igyekezett „felkészíteni” a lakosságot a tüntetésre. Szeptember 17-ét megelőzően, szó szerint „megagitálták” a község lakóit. Minden állandó lakos levelet kapott a tanácstól, amelyben ismételten elmagyarázták a vízlépcső vélt előnyeit, s egyben tájékoztattak a soron következő demonstrációról. A hatalom célja az volt, hogy szembeállítsa a helyieket a tüntetőkkel, arra hivatkozva, hogy a község és a térség fejlődésébe a „pestiek” bele akarnak szólni. A régi módszer még mindig működött, ahogy sajnos a régi beidegződések is. A tüntetés szervezőinek több helyi lakos is elmondta, azért nem vesz részt a vonuláson, mert fél, s arra hogy van miért félnie, előre figyelmeztették a hatóságok. A tüntetésen – mi sem természetesebb – az állambiztonság is részt vett. A jelentéstevő megállapította: „A meghirdetett időpontra mintegy 400-450 fő, zömében a fiatalabb korosztályt képviselő nő és gyermek gyűlt össze. A megjelentekhez a Fidesz képviselője szólt, aki elmondta, hogy a demonstrációjuknak az a célja, hogy az építkezés ellen tiltakozzanak és követeljék az építkezés azonnali leállítását.” Ezután röviden leírta a nap eseményeit, a vonulást és a petíció átadását.

Hiába a lakosság hatósági „megdolgozása”, sokan meghallgatták a demonstrálókat, és néhányan csatlakoztak is a menethez, amely az erőmű építési területéig vonult. Itt sor került egy tiltakozó petíció átadására az építés vezetőjének. A tiltakozás sikert aratott, és új színfoltot vitt a magyar politikai életbe, egyben a rendszerváltoztatás folyamatának fontos részévé vált. De fontos elemét képezte a vízlépcső elleni tüntetésnek is, mivel maga a beruházás és az ellene megnyilvánuló tiltakozás is jóval többről szólt, mint amiről a hivatalos híradásokban olvashatunk. Lányi András, a Duna Kör tagja megállapítása szerint: „Ez a beruházás évtizedek egymásra épülő, egymást igazoló, téves, felelőtlen döntéseinek terhét hordozza. A vízlépcső egy korszak emlékművének készül. Miránk, ma élő magyarokra emlékezteti majd a késői ivadékokat. Megtudhatják belőle, hogy oly korban éltünk, amikor az ország közvéleményét országos ügyek vitatásából kizárták, és a döntés jogát szűk körű, ellenőrizhetetlen testületek tartották fenn maguknak.” Hogy ez mégsem így történt, s hogy a rendszerváltoztatók kivívták az utókor elismerését abban fontos része volt a szeptember 17-i nőtüntetésnek is.

Balogh Gábor