Magyarországon a kommunista diktatúra 1956. október 23-án összeomlott. Ezt maga a pártvezetés ismerte be azzal, hogy szovjet katonai segítséget kért a helyzet visszafordítására. Ezzel kinyilatkoztatták a rendszer összeomlását és saját alkalmatlanságukat a helyzet kezelésére. A helyzet november 4-ét követően sem változott. A Kádár-vezette, magát „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak” nevező formáció nem csupán legitimitással nem rendelkezett, de egy a diktatúrában a hatalom megtartását garantáló tényezővel: erőszakszervezetekkel sem. Kádár hatalmát 1956-ot követően a megszálló Szovjet Hadsereg egységei, valamint a KGB erői garantálták. Ez a két szervezet vonta védőernyő alá a diktatúrát.

Ez az állapot egy évvel később sem változott érdemben, bár a főtitkár már valamivel optimistább hangnemet ütött meg egy felszólalásában: „Mindig így számolgatom magamban a hatalom állását. No és ha a szovjet csapatokat kivonnánk? Akkor állunk a lábunkon? Én azt hiszem megállnánk a lábunkon. De rettenetes harc és véráldozat közben. Ez most a helyzet.” Kádár idézett megállapítása rávilágít arra, hogy egy évvel a szabadságharc után a pártvezetés még mindig nem látott más garanciát a hatalom megtartására csak az erőszakot. Nem olyan meglepő ez. A kommunisták nem rendelkeztek valódi, szó szerinti értelemben vett konszolidációs tapasztalattal. Magyarországi szerepvállalásuk 1919-ben véres közjátéka a magyar történelemnek, míg 1944-1945-öt követően ugyan legális keretek között kezdték meg működésüket, de céljuk kezdetben a hatalom erőszakos megragadása (ellenzéki pártok felszámolása, egyházüldözés, kollektivizálás, államosítások stb.), majd megtartása (az állami terrorizmus időszaka) volt. A párt által meghatározott célt erőszakos eszközökkel próbálták megvalósítani szinte minden esetben. A minta 1917 óta adott volt. A szovjetek ugyanezekkel az eszközökkel, az erőszak általánossá, hétköznapivá tételével szerezték meg és tartották fenn hatalmukat. Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő egyik interjúalanya jegyezte meg: „A mi országunk mindig is hadiállapotban volt. Nem a békére volt kitalálva.” S mivel a közép-európai országokba is ezt az ideológiát importálták 1945-ben, Magyarországon is a szovjet receptet alkalmazták.

A szabadságharc azonban teljesen elsöpörte a diktatúrát, így a kádári pártelitnek a nulláról kellett újraépítenie a kommunista önkényuralmat. Megkezdődtek a letartóztatások, újraindult a koncepciós perek gőzhengere, megteltek a börtönök, sorozatban hajtották végre a halálos ítéleteket. Ismét belekezdtek, s ezúttal be is fejezték a magánföldtulajdonok kollektivizálását. 1962-re az erőszakos intézkedések eredményeképpen a rendszer már erősebbnek érezhette magát, de Hruscsov kétszer is elhangzó ajánlatát a szovjet csapatok kivonására vonatkozóan Kádár mindkétszer elutasította. Egyrészt azért, mert tudta jól, hogy hatalmát elsősorban a megszálló erők garantálják, másrészt pedig a szovjet katonák jelenléte miatt nem kellett óriási összegeket költenie a Néphadsereg és a Rendőrség megerősítésére.

Az 1960-as évek második felében a rendszer legitimitását gazdasági tényezővel próbálta megerősíteni. Jóléti intézkedéseket vezettek be. Nem volt nehéz dolguk, hiszen az országban olyan állapotok uralkodtak, hogy ahhoz képest egyetlen jelentéktelen jövedelmet növelő, vagy az ellátást biztosító intézkedés is óriási előrelépésnek tűnt. A jóléti intézkedéseket azonban csak „jóléti eladósodással” tudták finanszírozni. Magyarország már az 1960-as években tetemes hiteltartozást halmozott fel, ami a következő két évtizedben folyamatosan emelkedik majd, s meg sem áll a rekord 20 milliárd dolláros szintig. Az ország működőképességét szovjet áruhitelekkel, nyomott áron átvett nyersanyaggal, valamint nyugati hitelekkel tartották fenn. A hozzáadott érték teljesen elenyésző volt. Ugyan az 1960-as évek végén próbálkoztak a vállalatok önállóságának kiterjesztésével, de az új gazdasági mechanizmusnak elkeresztelt intézkedést szovjet parancsra felfüggesztették. Nem mintha hosszú távon ez bármit is megoldott volna, hiszen hiába a nagyobb vállalati önállóság, ha a magyar gazdaság által előállított termékeket csak a szocialista világ piacain tudták eladni. A termékek silány minősége miatt esély sem volt a nyugat-európai értékesítésre. Viszont a „gulyáskommunizmus” és a „frizsiderszocializmus” politikáját nem lehetett feladni, hiszen csak ezzel tudták garantálni a rendszer fennmaradását. Maradtak tehát a hitelek, amelyeket azonban nem fejlesztésre fordítottak, hanem a fennálló pazarló gazdasági struktúrák fenntartására.

Idővel azonban már a hitelek beszerzése is nehézségekbe ütközött. Éppen ezért szorgalmazta a pártvezetés az ország IMF-be (Nemzetközi Valutaalap) való beléptetését már 1967-ben. A kísérlet azonban szovjet engedély híján hamvába holt, csakúgy, mint hat évvel később 1973-ban. Az 1970-es évtized, a látszat ellenére különösen megviselte a magyar gazdaságot. Kádár szinte minden évben gazdasági segélykérő levelet írt Brezsnyevnek, hogy legalább szinten tartani tudják az életszínvonalat. Hol hitelt kért, hol a kőolaj árának csökkentését, vagy éppen műtrágyát a magyar termelőszövetkezeteknek. 1982-ben végül beléptették az országot az IMF-be, ekkorra a kommunisták a magyar gazdaságot a szakadék szélére juttatták. Benke Valéria a PB oszlopos tagja jegyezte meg egy interjúban: „Nekünk ’82-re a napi túlélés is óriási kihívást jelentett.” Ezt többen is megerősítették. Az 1980-as években volt olyan időszak, amikor az államcsőd elérhető közelségbe került. Kádár János minden péntek délután feljegyzést kapott arról, hogy hétfőn ki tud-e nyitni a Nemzeti Bank. S közben a külföldi eladósodottság mértékét folyamatosan tagadták, mind a külföld, mind pedig a saját állampolgárok előtt. Az adatokat kozmetikázták, s felelőtlenül újabb hitelekkel próbálták fenntartani a stabilitás látszatát. Mindebben óriási szerepe volt Fekete Jánosnak, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettesének. Németh Miklós, az utolsó pártállami miniszterelnök (pontosabban a Minisztertanács elnöke) említi önéletírásában, hogy 1989-ben kormányfőként tájékoztatta az IMF és a Világbank képviselőit az eladósodottság valós mértékéről, mire a szervezetek egyik képviselője megjegyzete: ha az adatok kozmetikázásáért lehetne Nobel-díjat kapni, a magyar gazdasági „szakemberek” kétségkívül megkapnák azt.

A legnagyobb árat azonban a magyar társadalom fizette. A „jólétért” keményen meg kellett dolgoznia: második- sőt harmadik műszak, fusizás, fekete munka vállalásával volt csak biztosítható a saját lakás, SZOT-üdülő, Trabant „szentháromság”. Az államilag engedélyezett, sőt, szervezett önkizsigerelést kiegészítette az olcsó alkohol és cigaretta, s mindezek következtében Magyarország már 10-15 év Kádár-rendszerrel a háta mögött előkelő helyre került a daganatos, valamint a szív- és érrendszeri betegségek statisztikájában, az öngyilkosságok számának drasztikus növekedéséről már nem is beszélve.

1989-re teljesen egyértelművé vált, hogy a rendszer fenntarthatatlan. A névadót egy évvel korábban saját elvtársai buktatták meg és mondatták le pozíciójáról, Moszkva utasítására. A rendszerváltoztatást követelő magyarok azonban az utódokat is lesöpörték az ország éléről. A tüntetések során utcára vonuló több százezer ember nem a rendszer megreformálását, hanem a rendszerváltoztatást követelte. Küzdelmük sikerrel végződött: az 1956. november 4-én született, a magyar történelem leghamisabb, s a magyar nemzetnek talán legtöbb kárt okozó periódusa 33 év után ért véget.

Balogh Gábor