Lengyelországban a LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt) vezetése szerette volna elkerülni az 1956-os poznanihoz hasonló felkelés megismétlődését. Gazdasági reformokkal próbálták elejét venni a munkásmegmozdulásoknak, de a tervek feszessége, a túlzott áremelések, az alacsony bérek miatt gyakran előfordultak sztrájkok és tüntetések. Az 1980-ban létrehozott független szakszervezet, a Szolidaritás 10 millió taggal (egy 40 milliós országban…) egyetlen év alatt félelmetes erővé vált. Az 1956-os magyarországi és az 1968-as csehszlovákiai bevonulás tapasztalatai láttán a lengyel vezetés megelőző csapást hajtott végre: hadiállapotot vezetett be, a Szolidaritást betiltotta, vezetőit letartóztatta, illetve emigrációba kényszerítette. Az ország kettészakadt: ők és mi, a hatalom és a társadalom konfliktusának árnyéka messzire vetült. A gazdasági nehézségeken, a hiánygazdaságon, a nehézipari állami vállalatok hatalmas veszteségein a kommunista elit nem tudott úrrá lenni, pedig jelentős hiteleket vettek fel külföldről. Az áremelkedések és a hiányzó alapélelmiszerek miatt elindult országos sztrájkok láttán a Szolidaritást legalizálták, képviselőit kerekasztal-tárgyalásra hívták, melynek elsődleges célja a kontrol megőrzése és a válságkezeléssel járó felelősség terítése volt. Az előbbire bizonyíték az uralkodó párt és a szövetségesei részére a Szejmen belül garantált minősített többség és a hadiállapot idején első számú vezető, Jaruzelski köztársasági elnökké választatása. A megállapodással ráadásul megosztották a Szolidaritást, s a belőle alakult pártok között elvetették a gyűlöletté erősödő konfliktusok magvait. Ráadásul az utóbbi cél is teljesült, hiszen a Szolidaritás kormányra került utódpártjainak népszerűtlensége már 1993-ban kormányrúdhoz segítette a LEMP jogutódjának bázisán szerveződött Demokratikus Baloldali Szövetséget, amelynek jelentős hatása volt mind az új alkotmányra, mind a lusztrációs törvényre. Bár a régióban a lengyel ellenzék mögött állt a legerősebb tömegtámogatottság, a – Gorbacsov alatt gyengülő kontroll ellenére is – kiszámíthatatlan szovjet reakciók és a LEMP ereje miatt a Szolidaritás nagy árat fizetett a korai átmenet és az úttörő szerepe miatt.

Magyarországon az 1956-os forradalmat Kádár célzott terrorja követte. Az MSZMP a restaurációt és a kádári vezetést az életszínvonal-politikával kísérelte meg társadalmilag elfogadottá tenni, ám ennek feltételeit aláásta az 1970-es évek gazdasági válsága. Ettől kezdve a rendszer fenntartását súlyos hitelfelvételekkel, a második gazdaságot és a többletmunka árán szerezhető plusz jövedelmeket támogató liberalizációs intézkedésekkel (pl. 1982-es kisvállalkozási törvény, 5 napos, majd 40 órás munkahét), továbbá hangulatjavító lépésekkel (pl. sorkatonai szolgálati idő csökkentése, utazáskönnyítések) próbálták biztosítani. Ugyancsak a legitimitást kívánták erősíteni az 1983-as, a kötelező többesjelölést és a jelölőgyűlés intézményét bevezető választási reformmal. Ez azonban nem jelentett demokratizálást, hiszen a jelölteknek továbbra is a Hazafias Népfront programját kellett képviselniük, a jelölőgyűléseken pedig adminisztratív eszközökkel akadályozták valódi ellenzékiek jelölését. Ellentétben Lengyelországgal, hazánkban az ellenzék nem monolit struktúrában szerveződött, itt a szabad választásokat megelőzően végbement a szervezeti és ideológiai pluralizálódás. Az uralkodópárt ebből akart előnyt szerezni, amikor az ellenzék mérsékelt szárnyával megállapodásra törekedett, míg a radikálisabb csoportokkal szemben továbbra is erőből politizált. A megosztási kísérlettel szemben jött létre az Ellenzéki Kerekasztal, amely lengyel mintát követő tárgyalásokat követelt. Az ellenzék politikai súlyát és legitimitását a mozgósító ereje, a romániai falurombolás és a bős-nagymarosi vízlépcső elleni, majd az 1989. március 15-i tüntetéseken az utcára kivitt tömegek mérete adta. Nagy Imre és mártírtársai a hozzátartozók, a TIB és az ellenzéki pártok által kezdeményezett újratemetését az MSZMP – a várható tömegtől való félelmében és a lengyel kommunisták választási veresége láttán – közös eseménnyé tette, s előtte három nappal bejelentették a Nemzeti Kerekasztal magalakítását, a politikai átmenetet biztosító tárgyalások megkezdését. A tárgyalásokon eleinte rugalmatlan MSZMP a nyár végére kompromisszumkészebbnek bizonyult. Bár ezt többnyire a delegáció élén bekövetkezett cserének, s a Fejti Györgyöt váltó Pozsgai reformorientáltságának szokás tulajdonítani, az MSZMP egyes országgyűlési képviselői elleni sikeres visszahívási kezdeményezések és a nyári időközi választások – kivétel nélkül – ellenzéki sikerei erős nyomást gyakoroltak az uralkodópártra, és kármentő stratégiára állították át a vezetés irányvonalát. A lengyel recept alapján különalkuval szerették volna megtartani maguknak a köztársasági elnöki tisztséget, ezt azonban az SZDSZ és a FIDESZ a négyigenes népszavazás megakadályozta. A választásokon a MSZMP utódpártja vereséget szenvedett ugyan, de megmaradt a társadalmi (média, akadémiai és művészeti) beágyazottsága és a spontán privatizációval tovább erősödött a gazdasági előnye. Ennek köszönhetően, az első szabadon választott kormány népszerűségét szükségszerűen erodáló problémák (vö. kamikaze kormány) közepette, az MSZP stabilizálta helyzetét, és képes volt a baloldal kisajátítására, illetve az 1994-es választások megnyerésére.

Csehszlovákia a fentiektől eltérő pályát járt be. Az 1968-as prágai tavasz leverésével hatalomra került vezetés a reformokban vélte megtalálni a szocialista rendet veszélyeztető megmozdulások okait. Éppen ezért a berlini fal leomlásáig ellenállt minden változtatási szándéknak, legyen szó gazdasági reformokról (pl. liberalizáció) vagy éppen emberi jogi törekvésekről (vö. Charta ’77). A tüntetések 1989 őszéig sporadikusak voltak, a résztvevőit elnyomták, vegzálták, emigrációba kényszerítették. Ennek ellenére sokan csatlakoztak mind a Havel bebörtönzése ellen tiltakozó, mind a cenzúra megszüntetését követelő petícióhoz. A keletnémet változások láttán Pozsonyban és Prágában is diáktüntetéseket tartottak. Az utóbbinak rohamrendőrök vetettek véget, amire a diákok és a színházak általános sztrájkkal válaszoltak. Az antikommunista erőket cseh oldalon a Polgári Fórum, szlovákon a Nyilvánosság az Erőszak Ellen fogta össze és mozgósította – a politikai foglyok szabadon bocsátását és a kommunista párt alkotmányban rögzített vezető szerepének törlését követelő – tömegtiltakozások formájában. A tartóssá váló demonstrációkon részt vevő százezrek nyomása alatt a kommunista párt vezetése megújult, s elfogadta az ellenzék követeléseit. Csehszlovákiában a kerekasztal-tárgyalásokra a régióban utolsóként került sor. Az ellenzékkel szemben ezért egy végelgyengült uralkodópárt állt, amelyik a szomszédos országok fejleményei alapján nem remélhettek külső segítséget, ezért a szabad elvonulás lehetőségének érdekében nagyon gyorsan megegyeztek pozícióik azonnali, választások nélküli átadásában. Az antikommunista ellenzék kemény lusztrációs törvényt hozott, és a közszférában széles körben megtiltotta a régi rendszerhez kötődők kinevezését. Választott pozíciókban azonban továbbra is jelen lehettek, így Csehországban a marxista-leninista ideológiát – a térségben egyedüliként sikeresen – továbbvivő kommunista párt (KSČM) tartós szereplője maradt a pártrendszernek, de politikai izolációja hozzájárult a végrehajtó hatalom általános gyengeségének. A föderáció felbomlását követően a csehek meghosszabbították, majd határozatlan idejűre módosították a lusztrációs törvény hatályát, míg a szlovákok szabotálták a végrehajtását, és a lejártát követően nem hosszabbították meg többé. Ennek eredményeként a süllyedő és el is tűnő kommunista pártot elhagyó tagok és vezetők jelentős része felszívódott, és befolyásos maradt az új pártokban.

A rendszerváltoztatás tehát a visegrádi országokban tárgyalásos átmenetben ment végbe, de az uralkodó pártokat mindenütt a kormányzóképtelenségük, az ellenzékük megerősödése és tömegtámogatottsága, illetve a folyamatok feletti kontroll elvesztésének félelme ültette az asztalhoz. Minél előbb következtek be a változások, annál erősebb volt az uralkodó kommunista párt pozíciója és befolyása, s annál több kompromisszumra kényszerült az ellenzék. A lengyel és a magyar kommunista pártok átalakulásukat követően, a cseh pedig átalakulás nélkül tudta túlélni a rendszerváltoztatást, míg a szlovák idejekorán eltűnt a politika süllyesztőjében. Az előbbiek jelentős helyzeti előnyből versenyezhettek, és viszonylag korán visszanyerték kormányzati befolyásukat, amivel sokáig tudták akadályozni a jobboldali pártok stabilizálódását, komolyabb térnyerését. A cseh kommunisták tartós jelenléte viszont elsődlegesen a baloldalt gyengítette, és a történelmi szociáldemokraták számára jelentett komoly dilemmát, de közvetve hozzájárult ahhoz is, hogy a rendszerváltoztatás óta egyedül Csehországban nem sikerült egyetlen pártnak sem abszolút többséget szereznie a parlamentben. A lusztrációs szabályozás körétől és jellegétől függetlenül a kommunisták egyik országban sem szorultak ki teljesen a közéletből, sőt az átalakulásban élen járók több cikluson keresztül képesek voltak érdemi befolyásuk fenntartására.

Gallai Sándor

A szerző a XXI. Század Intézet tudományos tanácsadója.