A „keleti blokkban” a nyugati fogyasztói társadalom életszínvonalát jelző áruk és termékek tömeges megismerésére a ’80-as évek végéig várni kellett.
A kommunizmus nemcsak elszigetelte a „Keletet” a „Nyugattól”, előbbit megszállva, rabságra kényszerítve és diktatúrát, tervgazdaságait erőltetve rá, hanem utóbbit is elzárta attól, hogy megismerje Európa „keleti blokkját”, párbeszédbe bocsátkozva, esetleg kereskedve is vele. A II. világháborútól a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatásokig a szovjet övezet sok mindenből kimaradt, így a nyugat-európai fogyasztói társadalomból is: bár annak zenéi, egy-egy áhított ruhadarabja (például Jugoszlávián keresztül a farmernadrág) még csak-csak eljutott a „népi demokráciákba”, a nyugati életszínvonal kézzelfogható termékeinek tömeges megismerésére a ’80-as évek utolsó éveiig várni kellett.
Gyerekkoromban a sportoláshoz egyszerű tornacipőket használtam. A keleti blokkon belül nem volt nagy választék ebből, ahogyan a többi ruhadarabból sem. Még a ’80-as években is jellemző volt, hogy az állami tulajdonban lévő nagyáruházakban az edzőcipőkből két féle volt: fehér és kék. Márkák, brandek, különböző típusok nem léteztek, hacsak nem a hazaiak: a manapság egyre népszerűbb Dorkó és az ikonikus Tisza-cipő. Édesanyámék az iskolai tornacipőket könnyen meg tudták venni a sportboltban, vagy valamelyik szocialista nagyáruház földszintjén. Amikor futballozni kezdtem, kapuspéldaképem az Aranycsapat legendája, Grosics Gyula mellett a ’80-as évek angol válogatottja, Peter Shilton lett, így szükségem volt újabb, strapabíróbb cipőkre. Ezek beszerzése azonban már gondot okozott idehaza.
Komolyabb, erősebb, pláne stoplis futballcipőhöz igen nehezen lehetett hozzájutni a kommunista Magyarországon: csak az ún. „valutás boltokban” – ahol a hazai forint helyett márkával vagy dollárral fizettek – lehetett őket kapni vagy használtan árulták a piacokon, többnyire már erősen lestrapált állapotban. Jó minőségű sportszereket csak a komoly egyesületek hivatásos sportolói kaphattak, így nekem esélyem sem volt egy Adidas vagy Puma-cipőre, kapuskesztyűre, divatos mezre.
1987 táján azonban Magyarországon valami egészen furcsa dolog történt: a nyugat-német Adidas cég a budapesti belváros szívében megnyitotta első márkaboltját, ami úttörőnek számított Közép- és Kelet-Európában. A hír hatása nem maradt el – az első hetekben több órás sorban állást követően lehetett csak a márkabolt polcai elé járulni. Édesapám kapta a feladatot a családban, hogy vigyen el s válasszunk egy olyan cipőt, amivel végre a külvárosi sportpálya Peter Shiltonjának érezhetem magam. Szűnni nem akaró várakozás után végül sikerült bejutni a boltba, ahol megtaláltuk a bőséges kínálatból a nekem tetsző (és a futballistákéhoz teljesen hasonló) stoplis csukát, amit meg is tudtunk venni. Gyerekként is szembeötlőnek bizonyult az árubőség, illetve a bolt berendezése, ami messze túlmutatott a szocializmus kopottas, szürkés áruházainak lehangoló világán.
Szabó Ákos