A Magyar Szabadság Éve

Tömegtüntetések, falbontás – 1989 novembere az NDK-ban

1989 novemberében felgyorsultak a rendszerváltoztatással kapcsolatos események szerte Közép-Európában. Különösen igaz ez a Német Demokratikus Köztársaságra (NDK), ahol Kelet-Berlinben, 1989. november 4-én mintegy félmilliós tömeg vonult az utcákra, hogy tiltakozzon a diktatúra ellen, valamint gyülekezési- és sajtószabadságot követeljen.

1989. október 17-én elvtársai felszólítására – és Moszkva nyomására – Erich Honecker benyújtotta lemondását. Egy korszak ért véget az NDK történetében, azt azonban talán senki sem sejtette, hogy hamarosan magának az NDK-nak is véget ér a története. Októberben már Kelet-Németország-szerte állandóvá váltak a tüntetések, nem csak Kelet-Berlinben, hanem az összes nagyobb városban egyaránt. Naponta százezrek vonultak az utcára, amiből a pártvezetés már láthatta, hogy nem csupán Moszkva részéről éri őket nyomás. November 4-én a kelet-berliniek, a már jól ismert Wir sind das volk! (Mi vagyunk a nép!) jelmondatát skandálva gyülekeztek, hogy tiltakozzanak a diktatúra elnyomó politikája ellen. A demonstráción felszólalt Stefan Heym író is, aki korábban könyvet írt, az 1953-as berlini munkásfelkelésről. „Vége a szótlanságnak, megtanulunk végre fölegyenesedve járni, és mindezt Németországban, ahol az emberek mindig lapítottak. Előbb a császár alatt, majd a nácik idején, és később is. Ám a szólás szabadsága és az egyenes gerinc még nem elég, meg kell tanulnunk kormányozni is. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a hatalom nem lehet egyetlen személy, egy apparátus vagy egy párt birtoka. A hatalom megrontja az egyént, és az abszolút hatalom abszolút megrontást jelent. Éppen ezért, aki gyakorolja, azt alá kell vetni az állampolgári ellenőrzésnek” – jelentette ki a világhírű író.

A demonstráción a pártvezetés részéről is többen felszólaltak, de beszédjeik nem arattak tetszést a tömeg körében. Günther Schabowski vagy éppen Markus Wolf egyaránt a szocializmus megújításáról próbált értekezni, de a tüntetők hallani sem akartak minderről. A félmillió utcára vonuló német az egypártrendszer felszámolását és szabad választásokat követelt. Nem elégítette ki őket az NDK utolsó államelnöke Egon Krenz néhány nappal korábban megfogalmazott teljes fordulatra vonatkozó ígérete sem. Egyértelművé vált az, hogy az emberek az NDK-ban – hasonlóan a többi kommunista diktatúrához – sem rendszerkorrekciót, hanem rendszerváltoztatást követelnek. A demonstrálók elvetették a keletnémet állampárt teljes vezetőségét is. Elitváltást követeltek, ahogy az egyik transzparensük feliratán szerepelt: „Új szekérhez nem kellenek a régi kocsisok”.

Ugyanezen a napon a német történelem egy másik lapja is tovább íródott. Egyetlen hétvége alatt tízezernél is több NDK-állampolgár hagyta el a diktatúrát, hogy Csehszlovákián keresztül az NSZK-ba távozzon. A folyamat még az év nyarán megkezdődött amikor keletnémetek tízezrei érkeztek Magyarországra, hogy a zöldhatáron keresztül Ausztriába, a szabad világba távozzanak. Augusztusban a Páneurópai piknik alkalmával több száz keletnémet menekült távozott Ausztriába, szeptember 11-én pedig Magyarország megnyitotta határait a menekültek előtt. A példa ragadóssá vált, rövid időn belül az NSZK prágai és varsói nagykövetségei keletnémet menekültekkel teltek meg, akik a Nyugatra való szabad távozást követelték. A keletnémet pártvezetés ahogy korábban, úgy ezúttal is próbálta elbagatellizálni a menekülők kérdését. Arra hivatkoztak, hogy a távozók szinte kizárólag lusta, dolgozni nem akaró emberek, akikre nincs is szüksége az NDK-nak. Valójában 1989-ben már súlyos munkaerőhiány jellemezte a keletnémet gazdaságot. Az is visszafelé sült el, amikor a távozók lakásait nagy hírverés mellett kezdték kiosztani új bérlőknek. Egyszerűen képtelen volt kezelni a válsághelyzetet az NDK vezetése.

A tömeges menekülés és az óriási őszi – különösen a novemberi – tüntetéseket követően az  állampárt vezetői továbbra is próbálták menteni a menthetőt. Krenz változatlanul az egypártrendszer megtartásáról és stabilitásáról beszélt, de közben delegációt menesztett Bonnba Helmut Kohl kancellárhoz, hogy pénzügyi támogatást kérjenek az NSZK-tól. Azonban Kohl kancellár kategorikusan kijelentette, hogy ilyen jellegű kérdésekben csak úgy hajlandó tárgyalni, ha a keletnémet állampárt lemond hatalmi monopóliumáról. A csőd szélén álló Szovjetuniótól – amely szintén nyugatnémet hitelekre és támogatásokra pályázott – szintén nem várhattak segítséget a keletnémet kommunista vezetők. Ekkor kétségbeesett lépésre szánták el magukat. Jól tudták, hogy van még a tarsolyukban egy eszköz, amivel talán leszerelhetik a tömegeket. Ez volt a berlini fal.

November 9-én összeült a pártvezetés, a fal kérdése azonban nem szerepelt a napirendi pontok között. A november 4-i berlini tüntetésen kifütyült KB-tag, Günther Schabowski hamarabb távozott az ülésről, mert nemzetközi sajtótájékoztatón kellett válaszolnia az újságírók kérdéseire. Távozása előtt Egon Krenz államelnök egy cetlit csúsztatott a zsebébe azzal a megjegyzéssel, hogy azt csak a legszükségesebb esetben olvassa fel. A papírfecni azt a döntést tartalmazta, amelyet aznap fogadott el a párt Központi Bizottsága, amely szerint az NDK polgárai kérvényezhetik a beutazást az NSZK-ba és Nyugat-Berlinbe. A teljes tanácstalanságban lévő Schabowski annak rendje és módja szerint fel is olvasta a cetli tartalmát, azonban az arra vonatkozó újságírói kérdésre, hogy mikor lép életbe a rendelet, mivel nem kapott utasítást, hebegve úgy válaszolt, hogy „Ismereteim szerint ez érvénybe lép… igen, azonnal”. Ezekre a szavakra, amelyet keletnémetek milliói hallgattak a televízió képernyőjén keresztül, azonnal tízezrek indultak a legközelebbi határátkelőhelyek felé, hogy átlépjenek a nyugatnémet határon.

A két világrend határát őrző katonaság tehetetlenül szemlélte az eseményeket. Aznap este németek százezrei lépték át a határt, s még ugyanazon az estén megkezdődött a berlini fal elbontása. A berlini fal lebontásával Németország és Európa megosztottságának szimbólumát, a hidegháború jelképét bontották el az utcára vonuló polgárok. 1989 novemberében forradalmi hangulatban telt az ősz Közép-Európában

Balogh Gábor

Borítókép: Wikimedia Commons