A november 15-i rendezvény elsődleges célja a megemlékezés volt. Egy évvel korábban Brassóban az egyik helyi teherautógyár dolgozói, fizetésük váratlan csökkentése és az ellátási hiányok miatt sztrájkba lépett és tüntetésbe kezdett. Rövid időn belül a többi brassói gyár is csatlakozott a demonstrálókhoz. A felkelés csúcspontja a megyei pártbizottság székházának ostroma volt, az épületet a lázadók elfoglalták. Ekkor hangzottak el Romániában először a „Le Ceausescuval!” rigmusok, majd a felkelők elénekelték az évtizedek óta betiltott „Ébredj, román!” című dalt (1989-től Románia hivatalos Himnusza). A lázadást végül a Securitate egységei verték le. A letartóztatott felkelőket szabadságvesztésre és kényszermunkahelyen történő büntetésre ítélték. 1988-ban Európa-szerte több helyen is tartottak megemlékezéseket a lázadás évfordulóján, ehhez kapcsolódott a Menedék Bizottság, amelynek felhívásához 17 szervezet – többek között a FIDESZ, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, az MDF és a TDDSZ – csatlakozott. A Bizottság munkáját a magyar és román menekültekből álló Romania Libera csoport támogatta, ők a demonstráció szervezésében is részt vettek.

Délután fél ötkor indult a szolidaritási tüntetés, amely érintette volna a Román Nagykövetség épületét is. Hét órakor a program a Jurta Színházban folytatódott, egy nagygyűléssel. A szervezők törvényi kötelezettségeiknek eleget téve a felvonulást előre bejelentették a Rendőrségnek, a belügyi szervek azonban megtiltották a tüntetés megtartását. A szervezők ettől függetlenül nem álltak el a szolidaritási felvonulás lebonyolításától, s a megadott időpontban utcára hívták az embereket. Tették ezt annak tudatában, hogy a tüntetés betiltása a hatóságok részéről teljes mértékben törvénytelen volt. Az 5159/1945 B.M. rendelet alapján a szervezők november 9-én írásban bejelentették a demonstrációt. A Rendőrség két nappal előtte közölte, hogy nem engedélyezi a felvonulást. Indoklásként mindössze annyit közölte, hogy a felvonulás „akadályozná a forgalmat”. A szervezők ennek ellenére sem álltak el eredeti terveiktől, habár a BRFK még a tüntetés napjának reggelén is erről próbálta őket meggyőzni. Miután a belügyi szervek láthatták, hogy nem érnek célt elhangzott a konkrét és régről ismert fenyegetés: „a rendőri szervek gyülekezést minden eszközzel megakadályozzák.”

A felvonulás az eredetileg meghirdetett időpontban el is indult, de nem a megadott irányban. A megemlékezők a Thököly és a Dózsa György út sarkától a Parlament épületéig vonultak volna, érintve a Román Nagykövetséget. Ehelyett a szervezők úgy döntöttek, a Keleti pályaudvar felé indulnak el. A rendőrök az úttestről leparancsolták a tüntetőket, így kénytelenek voltak a járdán vonulni. A menet oldalát és hátát „felszerelt” rendőrsorfal „biztosította”. A rendőröket a visszaemlékezők szerint senki sem provokálta, a tüntetők békésen vonultak céljuk felé. Ettől függetlenül rövid idő elteltével a rendőrök egyszerűen rárontottak a mintegy 800 fős menetre és válogatás nélkül ütöttek mindenkit. Hamarosan motoros rendőrök érkeztek, vadonatúj Yamaha motorkerékpárokkal, amelyekkel behajtottak a tömeg közé, életveszélyes helyzetet idézve elő mindezzel. Az „ávósok, ávósok” és a „rendőrállam” rigmusokat hamarosan felváltotta a „Vettünk nektek Yamahát!” jelszava, ezzel arra utalt a több száz skandáló tüntető, hogy a rendőrök az ő adóforintjaikból drágán megvásárolt járművekkel rendszabályozzák őket. 

A tüntetés szétverését követően sokan orvosi ellátásra szorultak. Este a Jurta Színházban az eredeti terveknek megfelelően megtartották a nagygyűlést, ahol a fő téma a délutáni rendőri túlkapások elleni tiltakozás volt. A szervezők nyilatkozatukban leszögezték: „Barbár politikai alapelvekre és erkölcsökre vall, hogy a kormányzat egy ekkora horderejű politikai kérdést rendőri hatáskörbe utalt. Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy a szabad kezet kapott rendőrség a negyven éve ismerős módszerhez folyamodott: Szabályosan bérelt tájékoztató standjainkat a Közterület-fenntartó Vállalattal egyszerűen ellopatta. A tüntetés meghirdetett helyszínét látványosan megszállta. A rendőrsorfalnak hátat fordító, békésen elvonuló tömeget – mely az első felszólításra eleget tett az úgymond közlekedésrendészeti kívánalmaknak, tehát: felhúzódott a járdára és nem kísérelt meg továbbmenni, ahol nem lehetett – a rendőrök értelmetlenül és ok nélkül, nyilvánvalóan a magukban táplált gyűlöletüket kitombolandó, gumibotozni kezdtek.”

Az a fajta hatósági erőszak, amely a tüntetőkkel szemben november 15-én megnyilvánult, teljesen értelmezhetetlen volt. Ekkor már túl van az ország több nagyobb tüntetésen, többek között az erdélyi falurombolás elleni tiltakozáson, ahol a hatóságok semmilyen erőszakos eszközt nem vetettek be a tüntetők ellen. A magyar–román államközi kapcsolatok mélyponton voltak, még csak azt sem mondhatták a korabeli döntéshozók, hogy a demonstráció betiltásával a  kétoldalú kapcsolat javítását próbálták elősegíteni, hiszen teljesen egyértelmű volt, hogy a Ceausescu-féle Romániával Magyarországnak nincs tárgyalni valója. Ezt maga a magyar párt főtitkára Grósz Károly is alátámaszthatta volna, akivel augusztusban Ceasescu diplomáciai értelemben véve fölmosta a padlót az aradi találkozón. Ráadásul a magyarellenes politika miatt egyre több erdélyi magyar menekült az anyaországba, Európa utolsó sztálinista diktatúrájából. Mindezek ellenére a magyar pártvezetés inkább a szolidaritásból utcára vonulókat verette szét, ahelyett, hogy kiállt volna az ott megfogalmazott célok mellett. Ezzel az MSZMP bebizonyította, hogy képtelen nemzetpolitikai keretekben gondolkodni, s még 1988-ban is fontosabbnak tartották a párt vezetői, hogy ne okozzanak kellemetlenséget a román kommunista diktátornak a budapesti tüntetéssel. Eléggé egyértelmű üzenete van a döntésüknek. A rendőrségtől mindössze egy szikár közleményre tellett, ami a 40 éves gyakorlatnak megfelelően, mindenről szólt az eset kapcsán, csak a tényekről nem: „A rendőrség illetékes szerve a szabad közlekedés biztosítása, valamint a rendbontás megelőzése érdekében a tüntetést nem engedélyezte. A döntést a szervezőkkel előzetesen közölték. A tiltás ellenére a helyszínen megjelenőkkel szemben a rendőrség intézkedett, a gyülekezést megakadályozta. Ennek során három személyt előállítottak, akiket meghallgatás után elbocsátottak.” Nem meglepő, hogy a Népszabadság egy sort sem közölt a valós eseményekről, hanem változtatás nélkül hozta le a hatóságok közleményét. Ez volt a bevett „újságírói gyakorlat” 1944 vége óta.

Mivel 1985-től – habár a pártállam mindent megtett ellene, hogy ez ne így legyen – néhány független képviselő is helyet foglalhatott a parlamentben, nem meglepő, hogy a rendszerkritikus Király Zoltán a rendőrattak miatt interpellálta a belügyminisztert, Horváth Istvánt. A tárcavezető, meglepetést nem okozó válaszában kifejtette, hogy valójában a tüntetők követtek el törvénytelenséget és ő, bár „áttanulmányozta” a tüntetéssel kapcsolatos iratokat, csak egyetlen sérültről szerzett tudomást, az illető azonban ittas állapota miatt került kórházba, nem pedig rendőri erőszak miatt. Teljesen világos pártállami indok: egy kommunista rendszer fennállása ellen tüntető ember csakis ittas lehet.

Az 1988-as év tüntetéssorozata a hatósági erőszakot kiváltó március 15-i megmozdulással kezdődött, s a brassói szolidaritási felvonulás ellen bevetett rendőrattakkal végződött. 1989-ben azonban a pártvezetés rádöbbent, hogy erőszakkal már nem képes hatalma megőrzésére, mindez már nem tántorította el az embereket attól, hogy utcára vonuljanak a diktatúra lebontását követelve.

Balogh Gábor