1990-ben, az első szabad választásokat, majd az Országgyűlés és a kormány eskütételét követően sokan úgy gondolták, hogy végre adottak a feltételei a kommunista diktatúra alatt elkövetett törvénysértő cselekedetek megnevezéséhez és a bűnösök bíróság elé állításához. Jogos volt az igény, hiszen a későbbi korok bűnelkövetői precedensként hivatkozhattak/hivatkozhatnak a kommunista bűnelkövetők elmaradt felelősségre vonására. Az ellenérdekelt posztkommunista és liberális oldal 1990 után főként azzal érvelt, hogy 1945-öt követően „törvényszerűen” alakult úgy a magyar történelem, hogy az megteremtette az elnyomás körülményeit. Képviselőik, szimpatizánsaik a tetteseket védték, míg az áldozatokat, a károsultakat nem vették komolyan. Őket a „körülmények” és nem az elkövetők áldozatainak tekintették. Holott, ahogy arra Zétényi Zsolt, a két elkövetők bíróság elé állítását érintő igazságtételi törvény névadója már egy 1989-es, a Magyar Hírlapnak adott interjújában kijelentette: „Ami az elmúlt negyven évben ebben az országban történt, az nem valami természeti katasztrófa következménye. Igenis felelősei vannak annak, ami a magyar gazdaságban és társadalomban történt.” További, teljesen érthetetlen és illogikus ellenérv volt az elévülésre, valamint az arra való hivatkozás, hogy az elkövetett bűncselekmények miatti felelősségre vonást ugyanabban az állami és társadalmi közegben kellett volna véghezvinni, ahol a bűncselekmény megtörtént. Teljesen megdöbbentő módon erre hivatkozott parlamenti beszédében Mécs Imre SZDSZ-es képviselő, egykori 1956-os elítélt. Azt valószínűleg a liberális képviselő sem gondolta komolyan, hogy a Kádár-rendszer „igazságszolgáltatásának” lett volna a feladata a rendszer által elkövetett bűncselekmények kivizsgálása és megtorlása.

Az MDF képviselői 1990 nyarán úgy gondolták, hogy a választásokon kapott állampolgári felhatalmazással sikeresen végig tudják vinni a történelmi igazságtétel kérdésének rendezését. Végre az áldozatok mellett megnevezik és bíróság elé állítják a bűnösöket, valamint azokat akik az országot csődbe juttatták. megvonják a múlt rendszer haszonélvezőinek privilégiumait, beleértve az állam által biztosított villákat és a kiemelt nyugdíjakat. A kormánypárti képviselők úgy gondolták ebben partnerre lelnek a szintén rendszerváltoztató SZDSZ-ben, amely párt 1990-ig antikommunizmusára hivatkozva politizált. Nem így történt. Az rögtön a választások után kiderült, hogy a liberális párt nem hajlandó együttműködni a kormánypártokkal a történelmi igazságtétel rendezésének kérdésében sem. Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész megállapítását kölcsönözve: „A kommunista múlthoz való viszony mentén szakadt szét a magyar politikai élet.” – írja a történész, Kiegyezés után című dolgozatában. Az Országgyűlés megalakulása után alig egy hónappal az MDF parlamenti frakciója komplett igazságtételi csomagtervet tett az asztalra, ez volt a Justitia-terv. A terv végrehajtásából ugyan szinte nem lett semmi, de a benne felvetett javaslatok tökéletesen körvonalazták a történelmi igazságtétel legfontosabb elemeit. Halvány kísérlet volt az igazságtételi folyamat megkezdésére az 1990 augusztusában az Antall-kormány által rendeletben felállított Jogtalan Előnyöket Vizsgáló Bizottság, valamint egy hónappal később a Politikai Felelősséget Vizsgáló Bizottság felállítása. Ám az előbbi lényegében össze sem ült, míg az utóbbiról szóló indítványt a kormány végül 1992-ben visszavonta.

Dolgozatában Kónya Imre is a Justitia-tervvel kezdi a történelmi igazságtétel szükségessége melletti érvelését: „A Justitia-tervnek az alapgondolata – hogy azok, akik az ország jelenlegi helyzetéért felelőssé tehetők, a rendszerváltozást követően ne legyenek jobb helyzetben, mint azok, akik semmiről sem tehetnek, akik nem haszonélvezői, hanem elszenvedői voltak az elmúlt évtizedeknek –, változatlanul aktuális. Világos, hogy a jogállam keretei között ennek teljes egészében eleget tenni nem lehet. Ahol viszont ez lehetséges, igenis mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az alapelv érvényesüljön.”

1991 tavaszán Zétényi Zsolt MDF-es képviselő (a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság tagjaként) készített egy törvényjavaslatot, amely a kommunista diktatúra alatt elkövetett szándékos emberöléssel végződő bűncselekmények (ártatlanok politikai alapú kivégzése, sortüzek áldozatai stb.) elkövetőinek bíróság elé állítását tette volna lehetővé. Mivel a szándékos emberölés a diktatúra évtizedei alatt is bűncselekmény volt, így nem lehetett volna arra hivatkozni, hogy az elkövetés idején az állam nem ismerte el súlyos jogsértésként az emberölést. Kónya Imre 2016-ban megjelent visszaemlékezésében (És az ünnep mindig elmarad? Alexandra, Bp. 2016.) a törvénytervezetet nem csupán jogi, de erkölcsi oldaláról is alátámasztja: „Egyszer és mindenkorra kimondjuk, aki a legsúlyosabb bűncselekményeket követi el, nem bízhat abban, hogy ha elég erőszakos lesz, és fenntartja a hatalmát húsz vagy huszonöt évig, akkor megúszhatja a büntetést.”

1991 nyarán a Justitia-terv mellé felsorakozott a Zétényi-féle törvényjavaslat is. Kónya dolgozatában továbbra is kiállt a tervben foglaltak szükségessége, így a volt állampárti politikai, vállalati vezetők, a bíróságok és ügyészségek élén álló kommunista funkcionáriusok eltávolítása mellett. De hangsúlyozta Zétényi Zsolt törvényjavaslatának fontosságát is: „A Zétényi-féle törvényjavaslat alapján egyes kiemelt bűncselekmények esetében az elévülési határidő számításánál az elmúlt rendszer évtizedeit figyelmen kívül kell hagyni.” A frakcióvezető felhívta a képviselők figyelmét arra, hogy a törvényjavaslat egyben a demokratikus berendezkedés megerősítését is szolgálja, amire nagy szükség van különösen a posztkommunista erők megerősödése és bizonyos külpolitikai események okán: „A határozott fellépésre immár elengedhetetlenül szükség van azért is, mivel egyértelműen megkezdődött a régi rendszerhez kötődő rétegek politikai újraszerveződése. A szovjet puccskísérlet ennek fontosságát még nyilvánvalóbbá teszi.”

A Kónya-dolgozat szövegének részleteit 1991. szeptember 5-én közölte a Népszava. Az ellenzéki pártok azonnal intenzív támadást indítottak mind a dolgozatban foglaltak, mind pedig a szerző ellen. Az SZDSZ és holdudvara erőszakos tisztogatásokat és a sajtószabadság felszámolását vizionálta. Kis János a liberális párt képviselője a dolgozatra hivatkozva hirdette meg az ún. „Demokratikus Chartát”, arra hivatkozva, hogy így tiltakozzanak az egyeduralomra törő kormánypártokkal szemben és a demokratikus átalakulás szándékos akadályozása ellen. Az SZDSZ saját magát kívánta erősíteni a chartával, de valójában ezzel csak az utódpárt MSZP-t szabadította ki politikai karanténjából. Kónya Imre dolgozata égető problémákra hívta fel a figyelmet, amelyeket azonban végül nem sikerült megoldania Magyarország első szabadon választott kormányának és Országgyűlésének. A szándék megvolt, de a posztkommunista kézben lévő sajtó, az Alkotmánybíróság, a liberális párttal és nemzetközi támogatóival sikeresen blokkolt minden kísérletet, amely igazságos és tiszta viszonyokat teremtett volna a médiában, valamint megvalósította volna a történelmi igazságtételt.

Kónya Imrét 2020-ban a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásért Közalapítvány és a MOL Nyrt Petőfi-díjjal tüntette ki, elismerve a rendszerváltoztatás érdekében végzett munkásságát, amely a közép-európai népek szabadságáért vállalt küzdelem részét képezi.

Balogh Gábor

A cikksorozat első része: A Kónya dolgozat I. – Posztkommunista sajtómonopólium