1980 nyarán Lengyelországban különleges esemény történt: létrejött a Szolidaritás szakszervezet, amely reményt és alternatívát nyújtott a fennálló kommunista berendezkedéssel szemben. A hatalom ekkor még nem fegyverekkel és tankokkal válaszolt, hanem egyezséget kötött a gdański munkásokkal. A sztrájkok majd a Szolidaritás létrejötte egy gdański munkásnő, Anna Walentynowicz elbocsátásával kezdődtek.

Lengyelország a II. világháborút követően szovjet érdekszférába került. A megszállók azonnal megkezdték a kommunista diktatúra kiépítését az országban. A diktatúrát fennállása idején számtalan lázadás, sztrájk rázta meg, nem véletlenül mondta a szovjet diktátor Sztálin, hogy „könnyebb a tehenet felnyergelni, mint Lengyelországban, mint a kommunizmust bevezetni Lengyelországban”. Az immár menetrendszerűen kirobbanó antikommunista megmozdulások 1970 decemberében Gdańskban és Szczecinben zajlottak. A diktatúra erőszakkal reagált a tiltakozásokra, a véres eseményeknek halálos áldozatai és több mint ezer sebesültje volt. A vezetés ugyanakkor meghátrált, visszavonták az áremeléseket, amelyek miatt a lázadás kirobbant. Tíz évvel később, 1980-ban a lengyel munkások ismételten az áremelések miatt szüntették be a munkát, ám ezúttal a sztrájkok az egész országra kiterjedtek, minden ipari körzetet érintettek. A sztrájk már hetek óta zajlott, amikor augusztus 7-én a gdański Lenin Hajógyárban pár hónappal a nyugdíjazása előtt fegyelmi úton elbocsátották állásából Anna Walentynowiczot, az üzem egyik darukezelőnőjét. Az ellene megfogalmazott vád egészen hajmeresztő volt. Walentynowicz 1980-ban gyertyagyújtással akart megemlékezni a tíz évvel korábban legyilkolt tiltakozó munkásokról. Valójában szakszervezeti tevékenysége miatt bocsátották el, de ezt érthető módon nem akarta propagálni a kommunista állam. Az ő és Lech Wałesa elbocsátása okán szerveződő tüntetések eredményeként jött létre a Szolidaritás szakszervezet.

Anna Walentynowicz 1929-ben született szegény családban. A II. világháború idején veszítette el a családját. 1950-ben kezdett el dolgozni a Lenin Hajógyárban, először hegesztőként, majd pedig darukezelőként, munkájáért ekkor még elismerést is kapott. Az idő előrehaladtával azonban kiábrándult a lengyel kommunista rendszerből. Egy lengyel szamizdat lap, a Robotnik Wybrzeża szerkesztésében is részt vállalt, a lapot a hajógyárban is terjesztette. Az elbocsátása miatti sztrájkok 1980. augusztus 14-én kezdődtek. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a sztrájkoló munkások célja nem csak két egykori munkatársuk visszavételében merült ki. Követelték egy a pártállamtól független szakszervezet létrehozását, volt a cenzúra eltörlését, a politikai foglyok szabadon engedését és egy emlékmű létrehozását az 1970-ben történt események áldozatainak.

Augusztus 18-án választották meg az Üzemközi Sztrájkbizottság elnökségét, ennek tagja lett az időközben állásába visszavett Walentynowicz is. A bizottság a munkások hivatalos érdekképviselője lett, a kormány pedig kénytelen volt tárgyalópartnernek elismerni, mivel a sztrájkok teljesen megbénították az országot. Walentynowicz a kezdetektől fontos szerepet vállalt a mozgalomban. Felszólalásaiban olyan témákat érintett, amelyekről addig nyilvánosan beszélni életveszélyes volt. Egy alkalommal a szovjetek második világháborús tevékenységét rótta fel a lengyel kormánynak, kiemelte, hogy a Szovjetunió „agyonlőtt 15 ezer lengyelt Katyńban és se a Szovjetunióban, se Lengyelországban nincs emlékmű a hősöknek.” A katyńi mészárlás volt a lengyel kommunista diktatúra legnagyobb tabuja. Nem véletlenül, hiszen a lengyel állampárt annak a Szovjetuniónak volt a kiszolgálója és helytartója saját népe felett, amelynek az államvédelmi szervei 1940-ben több mint 20 ezer lengyel katonatisztet végeztek ki. Felszólalására sokan felfigyeltek, természetesen a párt vezetői is. Ettől függetlenül 1981. július 31-én Varsó egyik temetőjében keresztet állítottak az áldozatok emlékére, amit a kommunista államrendőrség rövid úton eltávolított, de mind Walentynowicz felszólalása, mind pedig a keresztállítás áttört egy gátat a lengyel társadalomban. Többé már nem volt értelme hazudni Katyń-ról a lengyeleknek.

A kormányra óriási nyomás nehezedett, így engedményeket tett és augusztus 31-én elfogadta annak az ötletét, hogy független szakszervezeteket alapítsanak az országban. Ez jelentős esemény volt, hiszen ez volt az első alkalom, hogy egy szocialista államban megalakulhatott egy olyan testület, amely nem a párttól függött. A szakszervezetek országos szövetségbe tömörültek, ebből jött létre a Szolidaritás, amely mintegy 10 millió tagot számlált. Arra kérdésre, hogy mit kívántak elérni, Walentynowicz így válaszolt: „Nem lehet célunk ma egy valamivel vastagabb kenyérszelet biztosítása, még ha ez boldoggá is tenne bennünket. Nem szabad elfelejtenünk a valódicélunkat, kötelességünk, hogy figyelembe vegyük mások igényeit is.” A szakszervezet létrehozásába és tevékenységébe egyetlen percre sem nyugodott bele a pártvezetés. 1981 decemberében a kormány hadiállapotot vezetett be, felszámolták a szakszervezeteket, vezetőiket pedig bebörtönözték. A Szolidaritás illegalitásba vonult, de egyetlen percre sem adták fel a rendszer elleni küzdelmet. Ebben segítette a mozgalom több milliós tagságát Szent II. János Pál pápa erkölcsi támogatása és az hogy a lengyel származású egyházfő a világ nyilvánossága előtt állt ki a Szolidaritás mellett és ítélte el a kommunista elnyomást.

1981. december 14 és 16. között Walentynowicz a hajógyári sztrájkok egyik főszervezője volt, amiért internálták, s csak 1982 júliusában szabadult ki. Az 1980-as években több esetben is letartóztatták sztrájkszervezésért. Az üldöztetés azonban nem törte meg végleg a Szolidaritást, folytatták munkájukat, amely megalapozta a lengyel kommunista diktatúra 1989-es megdöntését. Anna Walentynowiczot a „Szolidaritás anyjának” nevezik. A rendszerváltoztatás után visszavonult a politikától. 2010. április 10-én vesztette életét a szmolenszki légiszerencsétlenségben, útban a katyni mészárlás 70. évfordulója kapcsán szervezett megemlékezésre, együtt hazája elnökével és vezetőivel.

Lakatos Dorina

A Terror Háza Múzeum és a budapesti Lengyel Intézet 2019-ben közös konferencián emlékezett meg Anna Walentynowicz életéről, Nők a kommunista rendszer megdöntésében címmel.

A honlapunkon, a Szolidaritás szakszervezet és az 1981-es lengyelországi szükségállapot kapcsán megjelent korábbi írások az alábbi címekre kattintva elérhetők:

A Szolidaritás és a lengyelországi szükségállapot bevezetése

A Szovjetunió útja a bukás felé – Lengyelország

Együtt, egyedül – A Szolidaritás naplója

Borítókép: Wikimedia Commons