A Szovjetunióban, ahogy bármely más diktatúrában a világon, a hatalom csúcsán lévők egészségügyi állapota mindenekelőtt politikai kérdés volt. Egy-egy betegség beismerése, vagy éppen a vezető halálhírének közlése nem várt folyamatokat indíthatnak be egy diktatúrában. Így például Sztálin egészségügyi állapota államtitoknak minősült, halálának hírére pedig „fel kellett készíteni” a szovjet népet, aki a szovjet propaganda termékeiből kiindulva a diktátort halála napjáig, erős, egészséges és erőteljes személyiségként ismerte. Az első hírek a diktátor rossz egészségügyi állapotáról 1954. március 4-én jelentek meg a Pravdában, ekkor már Sztálin napok óta dácsája szőnyegén feküdt a saját vizeletében, eszméletlen állapotban. Egy nappal később meghalt, s bár halála megkönnyebbülést váltott ki a Politikai Bizottság tagjaiból, a legnagyobb kihívás csak ekkor érte őket: választ kellett adni a hogyan tovább kérdésére. Ezt a feladványt végül is sikeresen megoldották, azonban világossá vált, hogy a Szovjetunióban az aktuális pártvezér egészségügyi állapota és halála a birodalom egyik gyengepontja.

Az első nagyobb problémák Brezsnyev regnálása alatt kezdődtek. Az idős pártvezető az 1970-es évek második felében gyakorlatilag napról-napra épült le, s mindezt – bár a cenzúra és a propaganda erejét megfeszítve dolgozott – a televízió korszakában már nem lehetett letagadni. Jevgenyij Csazov, a Kreml főorvosa – aki „három főtitkárt temetett el” – szerint Brezsnyev betegsége és cselekvésképtelensége egyben az egész birodalomban érzékelhető válság kezdetét jelentette. A főtitkárról a Politikai Bizottság minden tagja tudta, hogy 1976 óta évről-évre fokozatosan romlik az állapota. Leváltásáról azonban szó sem lehetett, egy szovjet pártvezető csak a halála vagy egy ellene elkövetett sikeres puccs következményeként hagyhatta el a Kremlt. Brezsnyevet a mozdulatlanság, a „stabilitás” szimbólumának tekintették, ezért sem akarták feleslegesen megbolygatni a távozásával kapcsolatos kérdéseket. Így Brezsnyevet a hatalom csúcsán tartották, vállalva az ebből eredő egyre több problémát. Ennek néha egészen szürreális következményei voltak. Volt olyan nemzetközi tárgyalás, ahol a szovjet főtitkár elvesztette beszédkészségét és csak annyit tudott kinyögni tárgyalópartnere monológjára, hogy Da. Más alkalommal egy sajtótájékoztatón egy szigorúan titkos minősítésű dokumentumot kezdett el nyilvánosan felolvasni, s ebben titkárja sem tudta megakadályozni. De ez még egy viszonylag jobb egészségügyi állapotot feltételez, hiszen legalább éppen beszélni tudott a főtitkár, akinek állapota Szovjetunió-szerte viccek tárgyául szolgált. Így például: „Becsöngetnek éjszaka Brezsnyev lakásába. Brezsnyev felveszi a köntöst, és kisétál komótosan az előszobába. Ott benyúl a köntös zsebébe, elővesz egy kis cetlit, és megkérdi: - Ki az?”

A birodalom „kórtörténete” Brezsnyev 1982-ben bekövetkezett halála után is hasonlóan folytatódott. Az utód Jurij Andropov – az 1956-os magyar szabadságharc leverésében kiemelt szerepet játszó egykori KGB vezér – 1966 óta vesebeteg volt. Élete, s így főtitkári hivatala hátralévő másfél évében hetente kétszer dialízissel kezelték, de állapota – nem meglepő módon – egyáltalán nem javult. Utódja, Konsztantyin Csernyenko, kis túlzással már „csak meghalni” költözött be a Kremlbe. Kinevezését követően azonnal meg is született az új vicc, amely ezúttal kérdezz-felelek formában világosította fel a szovjet pártvezetés káderutánpótlási módszerei iránt érdeklődőket:  „- Honnan választják az amerikai elnököt? - A tőkésosztályból. - A magyar elnököt? - A munkásosztályból. - És a szovjet elnököt? - Az intenzív osztályról.” Talán sokaknak túlzásnak tűnik a fenti vicc, de az új szovjet pártvezető valóban tragikomikus benyomást keltett. Mentségére szóljon, hogy ő próbált lemondani hivataláról, hiszen érezte, hogy egyszerűen nem bírja a rá nehezedő nyomást, de elvtársai ezt nem engedték meg neki, habár ismerték Csernyenko egészségügyi állapotát. A többek között krónikus asztmában szenvedő főtitkár, a legkisebb fizikai terhelés – értsd pár méter séta – következtében is fulladásos rohamoktól szenvedett. Mindez a protokolláris eseményeken kifejezetten hátrányos volt, de természetesen a PB tagjai ezek alól sem adtak felmentést az élő-halott pártvezetőnek. Csernyenko egy éves „hivatali” agonizálása a teljesen elgyötört szovjet népből a legjobb vicceket termelte ki. Így például: „– Miért van Csernyenko előtt mindig három mikrofon?– Az egyikbe kapaszkodik, a másikon oxigént kap, a harmadikon meg súgnak neki, hogy mit mondjon.” Kis túlzással a főtitkárokról szóló politikai viccek orvosi diagnózisokkal értek fel. Csernyenko gyakorlatilag munkaképtelen állapotban „élte túl” egy éves hivatali idejét, de a megpróbáltatásoktól elvtársai még a halála előtti hetekben sem kímélték meg. Az 1985-ös Legfelsőbb tanácsi választásokon az akkor már járni alig bíró Csernyenkót is leszavaztatták, s a jelenetet a szovjet televízió is közvetítette. Világszerte milliók röhögték végig, ahogy a kórházi szobájában berendezett szavazóhelységben, Csernyenkót két testőre az urnához segíti, hogy az leadhassa szavazatát. Azonnal megszületett a szürreális jelenetre a magyarázat: „- Miért szavaztatták le Csernyenkót? - Hogy szokja az urnát.”

1985. március 13-án Csernyenkót is eltemették a Kreml falánál. A világ vezetői három év alatt harmadjára tették meg a moszkvai tiszteletkört. Amikor egy újságíró megkérdezte Ronald Reagantől 1983-ban, hogy ugyan miért nem találkozik már az aktuális szovjet csúcsvezetővel? – az elnök így válaszolt: „Én szívesen találkoznék, de mindig meghalnak nekem”. Hasonló volt alelnöke benyomása is, aki így búcsúzott el a moszkvai követség munkatársaitól Andropov temetését követően: „Akkor jövőre veletek ugyanitt, ugyanekkor”. Talán maga idősebb George Bush sem gondolta akkor, hogy prófétának bizonyult. A szintén Andropov temetésére érkező Margaret Thatcher brit miniszterelnök magassarkú cipőben érkezett meg Moszkvába. Tanácsadója ezt látván figyelmeztette a miniszterelnök asszonyt, hogy egy ilyen lábbeliben nem fogja kibírni a több órán át tartó álldogálást fagypont alatti hőmérsékleten a Vörös téren. Vettek hát egy csizmát, amely Thatcher szerint túlságosan drága és fölösleges kiadás volt az egyszeri alkalom miatt. Majd amikor a temetés után találkozott Andropov utódjával, Thatcher megkövette tanácsadóját: „Fölöslegesen panaszkodtam a csizma ára miatt. Amikor megláttam Csernyenkót, máris tudtam, hogy a csizma bölcs, hosszú távú beruházás lesz.”

Rövid időn belül a harmadik főtitkár távozott az élők sorából. A szovjet blokkban élők milliói a harmadik temetés élő közvetítését nézhették végig a televíziókban. A három pártvezető agonizálása, halála és temetése groteszk eseménysorozatként hatottak. A temetési szertartások egyáltalán nem azt a benyomást keltették az emberekben, amit a párt elvárt volna. Sztálin halála és temetése még hisztérikus jelenetek sokaságát eredményezte a szovjet társadalomban, ám az utódok távozása, s annak körülményei sokakból inkább csak szánalmat váltott ki, sem mint részvétet.

Mindemellett nem szabad elfelejtenünk, hogy bár a Kreml, a jelzett időben valóban egy összkomfortos idősek otthona benyomását keltette, a fenti három szovjet pártvezető személyesen volt felelős a szovjet rendszer fenntartásáért, a büntető-munkatáborok működtetéséért, ártatlan emberek pszichiátriai intézményekbe zárásáért és kényszerkezeléséért, a hiánygazdaságért, és Közép-Európa nemzeteinek elnyomásáért. Ezek az „öreg emberek” mindahányan a sztálini iskola éltanulói voltak. Ugyanakkor hanyatlásuk jelezte, hogy sem ők, sem pedig a birodalmuk nem képes megfelelő választ adni a kor kihívásaira. Ezzel akaratlanul is hozzájárultak a Szovjetunió bukásához.

Balogh Gábor

A sorozat megelőző részei:

A Szovjetunió útja a bukás felé – Afganisztán

A Szovjetunió útja a bukás felé – Lengyelország