1988. október 7-én az állampárti parlament a Bős–nagymarosi vízlépcső továbbépítéséről határozott. Tette ezt annak ellenére, hogy teljesen egyértelművé vált a beruházás társadalmi elutasítottsága, ráadásul ekkor már az is nyílt titok volt, hogy a készülő erőmű elegendő mennyiségű elektromos áramot nem, államadósságot viszont annál többet fog termelni. A döntést a parlament zárt ülés keretében hozta meg, mivel nem merték vállalni a nyílt vitát. A zárt tanácskozást dr. Vida Miklós állampárti képviselő kezdeményezte, akinek a FIDESZ műegyetemi csoportja visszahívását kezdeményezte etikátlan eljárása és szavazata miatt.
Vida Miklós a kommunista nómenklatúra oldaláról nézve igen szép pártkarriert futott be. 1953 óta az állampárt parlamenti képviselője, egyben hosszú időn át vállalatvezető, később mint a Fővárosi Gázművek vezérigazgatóját nyugdíjazták. Nevéhez fűződik a vízlépcső beruházás kapcsán elrendelt zárt parlamenti ülés kezdeményezése. Erre reagált a Műegyetem FIDESZ-szervezete, amelynek tagjai a képviselő visszahívását kezdeményezték. Az ötletet Wachsler Tamás fogalmazta meg. A parlamenti képviselők visszahívása elvileg alkotmányos alapjog volt, azonban a diktatúra évtizedei alatt – érthető módon – nem éltek vele. Első lépésként a csoport tagjai levelet írtak Vida Miklós választókerülete lakóinak, amelyben tájékoztatták a polgárokat Vida cselekményéről: „Miután felmerült annak igénye, hogy a képviselők nevüket adják szavazatukhoz, felelősséget vállalva döntésükért előttünk, választóik előtt, az Ön képviselője, dr. Vida Miklós és társai csoportot szerveztek, amely zárt ülés elrendelését, a nyilvánosság teljes kizárását kezdeményezte. Ezek után felmerül a kérdés: valóban az ország, a választópolgárok, az Ön érdekeit képviseli-e dr. Vida Miklós? Mindannyian felelősek vagyunk a holnapért. A jövő nemzedékek rajtunk fogják számonkérni a ma hibás döntéseit. Vajon van-e közünk ahhoz, kik hozzák meg nevünkben e döntéseket? Van-e jogunk tudni, mi történik az általunk megválasztott parlamentben? Mi úgy gondoljuk, igen”. A továbbiakban arra kérték a választókörzetben élőket, aláírásukkal támogassák a képviselő visszahívását.
Wachsler Tamás visszaemlékezésében említi, hogy azonnal megkezdték a szükséges aláírások összegyűjtését a képviselő visszahívása érdekében: „Meglepően gyorsan haladtunk. A legtöbb embert nem kellett győzködni, megtudva, miért jöttünk, szó nélkül írták alá az íveket. Sokan voltak, akiknek fogalma sem volt arról, ki is a képviselőjük. Mások, bár teljes egyetértésükről biztosítottak bennünket, félelemből mégsem írták alá az ívet. És csak egészen kevesen voltak azok, akik nem értettek egyet velünk”. A pártvezetés természetesen összezárt Vida körül, akit minden eszközzel igyekeztek megvédeni. A központi irányítás alatt álló média egyoldalúan mutatta be a budapesti képviselő-visszahívás történetét. A cikkeket olvasva az a kép rajzolódik ki a tapasztalatlan, a korabeli viszonyokat nem ismerő újságolvasó előtt, mintha egy ártatlan öregembert szerettek volna a visszahívását kezdeményezők meghurcolni. A rendszer működését jól szimbolizálja, hogy még a budapesti pártbizottság decemberi ülésén is téma volt Vida visszahívása: „Más hozzászólók a párttagság elkényelmesedését tették szóvá. Ennek konkrét példájaként Bakó Ágnes azt hozta föl, hogy az MSZMP semmilyen formában nem ellensúlyozta a FIDESZ által indított akciót, dr. Vida Miklós képviselő visszahívására. – Elszoktunk a helyszíni agitációtól – állapította meg. – Szabó Piroska azt is megmondta, mit kellett volna tenni a lakásokba becsöngető és visszahívást követelő aláírásokat gyűjtögető egyetemistákkal: »Ki kellett volna rugdalni őket a házakból!«” Az 1931 óta párttag Szabó Piroska csak azt nem vette figyelembe, amit fentebb Wachsler Tamástól idéztünk, még az ívet alá nem írók nagy része is egyetértett a kezdeményezéssel, csak félelemből nem merte a nevét adni a visszahíváshoz.
Végül több mint 2100 aláírást sikerült rövid idő alatt összegyűjteniük a FIDESZ-csoport tagjainak. Ez négyszázzal több volt, a törvényben meghatározott számnál. Mindez azonban a pártállamban nem jelentett semmit. Vida továbbra sem lépett vissza, a hatóságok pedig húzták az időt, érvénytelen vagy olvashatatlan aláírásokra hivatkoztak, csak hogy ne kelljen precedenst teremteniük az első sikeres képviselő-visszahívás esetére. Végül maga Vida adta be a derekát. 1989. március 15-én egy rövid közlemény jelent meg a Magyar Nemzet hasábjain: „Vida Miklós országgyűlési képviselő a VIII. kerületi választási elnökséghez kedden benyújtotta írásban, hogy lemond képviselői mandátumáról. Egyúttal jelezte az Országgyűlés elnökének; kéri, hogy a parlament a következő ülésszakon mentse fel alelnöki megbízatásából”.
A FIDESZ 1988-as kezdeményezése rövid időn belül járványszerűen terjedt országszerte. A visszahívás intézményével szabadultak meg a gödöllőiek Pest megye „fura urától” Cservenkáné elvtársnőtől, akinek „képviselői” karrierje Vidához hasonlóan több mint harminc év után ért véget. Azt azonban ekkor még senki sem sejthette, hogy egy évvel később Magyarországon szabad választásokat tartanak majd.
Balogh Gábor
A borítókép illusztráció. Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán