A szamizdatkészítés hasonlóan a többi közép-európai kommunista diktatúrához Magyarországon is az 1970-es években vált az ellenzéki tevékenység egyik cselekvési formájává. A műfaj hazai történetében az 1980-as évtized volt a virágkor. Számtalan illegális kiadó, tucatnyi folyóirat és több száz kiadvány képezett ellensúlyt az állampárt által irányított sajtó hamis propagandájával szemben. A kiadványok az aktuális politikai kérdések mellett, a szomszédos országok híreit, a közelmúlt történetének eseményeit, vagy éppen környezetvédelmi témákat dolgoztak fel, egyben publicitást biztosítottak olyan tiltott íróknak, költőknek, akiknek nem volt lehetőségük más módon közölni műveiket. A nyomdatermékek előállításának módszerei széles skálán mozogtak, ahogy a technikai háttér is időről-időre változott. A mából visszanézve szinte megdöbbentő, hogy milyen kezdetleges módszerekkel kellett kifejezni papíron a szabad gondolatot. Alább következő írásunkban a szamizdat előállításának módszereiről nyújtunk ismertetőt.
A magyar szamizdatkultúrára és egyáltalán az ellenzékiségre katalizáló hatással voltak a lengyelországi események. A Szolidaritás szakszervezet megalakulása, majd 1981-ben a hadiállapot és a szervezet illegalitásba kényszerítése felgyorsította Közép-Európa-szerte az ellenzéki mozgalmak aktivizálódását. Az 1970-es évek második felében, Lengyelországban már virágzott a szamizdatkultúra, így a magyar ellenzék 1977-től rendszeresen kereste a kapcsolatot a lengyelekkel, két okból is: meg akarták ismerni a lengyel ellenzék programját, valamint a szamizdatkészítés technikáját. Utóbbi célból járt 1980-ban, Varsóban Krassó György, a leendő Magyar Október Kiadó létrehozója, egy évvel később Demszky Gábor az AB Független Kiadó és Bába Iván, a Magyar Figyelő alapítója. A tanulás mellett, sok esetben a technika is a Visztula mellől érkezett, sőt a szerkesztési és a terjesztési eljárás is a lengyel mintát követte. Többször megjárta Lengyelországot „ellenzéki kiküldetésben” ifj. Rajk László, Kiss Gy. Csaba, Csoóri Sándor és még sokan mások.
A szamizdatkészítés technikai háttere szinte minden országban azonos evolúciót írt le. A kezdetek az írógépről és az indigóról, valamint az erős leütésektől bedagadt ujjbegyekről szóltak. „Csavarjunk az írógépbe két ív fehér papírt, közöttük indigóval, s fogjunk hozzá mondanivalónk leírásához! Nagyobb példányszám eléréséhez több fehér ívre s több másolópapírra van szükség, s az eljárást addig folytatjuk, amíg el nem értünk az írógép befogadási határát jelentő, a tapasztalt gépíró ujjait s a mindenre elszánt olvasó szemeit még tönkre nem tevő 12-14-es példányszámig.” – olvashatjuk a Bokor bázisközösség kezdeti szamizdatos technológiájának leírását. Ennél egyszerűbb, bár cseppet sem kockázatosabb módszer volt a tamizdaté. Ebben az esetben az itthon legépelt példányt kijuttatták Nyugat-Európába, ahol nyomdai úton sokszorosították a munkát és azt becsempészték az országba. Az 1980-as évek elején, közvetlenül a lengyelországi szükségállapot bevezetését követően Közép-Európa-szerte bekövetkezett a „szamizdat forradalma”. Az Amerikai Egyesült Államok és II. János Pál pápa támogatásával sikerült fenntartani az illegalitásba kényszerített Szolidaritást, amely tevékenységéről immár nyomdai eszközökkel előállított szamizdat kiadványok útján adott hírt. Ezekből az eszközökből – amelyek jelentős része szintén a fenti támogatásnak köszönhetően érkezett illegálisan Lengyelországba – jutott Csehszlovákiába és Magyarországra is.
Az indigó és a nyomdagép között voltak más, átmeneti megoldások. A legkézenfekvőbbnek a fénymásolás, korabeli elnevezéssel a xerox tűnt, ez azonban kockázatos vállalkozás volt. Mai fejjel lehetetlen elképzelni azt, hogy az 1970-es, 1980-as évek Közép-Európájában csupán néhány helyen volt fénymásológép és egyáltalán nem volt veszélytelen azok használata. Az erdélyi magyar szamizdat, az Ellenpontok szerkesztői visszaemlékezésükben megemlítik, akkoriban Kolozsvárott egyetlen fénymásológép üzemelt, azonban a készüléket éjjel-nappal megfigyelés alatt tartott a Securitate, így az azon való sokszorosítás kockázatos volt. Mindemellett a saját írógépen való nyomtatás sem volt biztonságos, hiszen a kommunista hatóságok minden országban nyilvántartást vezettek arról, ki milyen írógéppel rendelkezik, így az íráskép alapján szűkíteni lehetett az „elkövetők” körét. Ha mindezt figyelembe vesszük, nem túlzás megállapítani, a 20. század második felében Közép-Európában nehezebb volt nyomdaterméket előállítani, mint Gutenberg előtt. Sokáig maradt tehát az írógép, az indigó, a bedagadt ujjbegyek és az alacsony példányszám. Azt mindenki tudta, hogy az „Erika négy példánnyal bír” – énekelte meg a szovjet bárd Alekszandr Galics. S ha már a négyes számnál tartunk. Az 1980-as évek informatikai „boom”-ja Magyarországon annyiban érződött, hogy a csúcstechnológia helyett az előző évtizedek elavult számítástechnikai eszközeit a Nyugat már beengedte a vasfüggöny mögé. Ennek köszönhető a Commodore 64 számítógép karrierje a szamizdatok előállításában. Egy ilyen gép képes volt egyszerre négy Robotron elektronikus írógépet vezérelni, ami felgyorsította a nyomdai munkát. De még mindig nem eléggé.
A stencilgépek és az ofszet-nyomógépek előtt a szamizdatkészítők az ún. „ramkatechnikát” alkalmazták. Ez a módszer is Lengyelországból érkezett. Hodosán Róza leírása szerint: „Az eljárás lényege, hogy házilagos módszerekkel, aránylag egyszerűen lehet sokszorosítást végezni, szinte bárhol. Csak egy képkeret kell hozzá, szitanejlon, egy kárpitos szögbelövő, stencilpapír, szitafesték, valamint egy lehúzókés, amelyet házilag egy speciális gumiból lehet elkészíteni.” Ezzel a technikával a sokszorosítás nem kevés munkával járt, a folyamat eléggé lassú, türelmet igénylő volt. Ahogy az első magyar szamizdatosok a Beszélő és köre, a lengyelektől vették át a tudást és a technológiát, ők ugyanúgy adták tovább a többi hazai kiadónak. Több visszaemlékezésben is olvashatjuk, hogy jó néhány hazai kiadónak segítettek saját „nyomdájuk” beindításában. Bisztrai György a Bokor egyik közösségvezetője visszaemlékezésében elmondja, hogy a szitázás technikáját Hodosán Rózától tanulták meg: „Hodosán Róza a budapesti házunk pincéjében megtanított a stencil lapra gépelt szöveget, fakeretre feszített szitaszövetre ragasztani, erre festéket önteni, s egy gumi hasábbal a festéket a szitán és a stencillapon átpréselni. A szerkezet alá tett üres papírlapon pedig megjelent a szöveg.” De az erdélyi magyar szamizdat, az Ellenpontok szerkesztői is az AB Független Kiadó módszereit tekintették mintaként.
Emellett – ismételten a lengyel kapcsolatoknak köszönhetően – ekkor már sikerült ofszetgépeket is beszereznie a magyar kiadóknak. Bevett, ám kockázatos módszer volt állami nyomdákban, ismerős munkatársakon keresztül titokban megszervezni a szamizdat kinyomtatását. Kellő mennyiségű kenőpénz lefizetésével egy ilyen vállalkozás akár még sikerrel is járhatott. Ez a „módszer” is Lengyelországból származott. 1979-ben az egyik állami könyvkiadó megvesztegetett munkatársai nyomtatták ki a II. János Pál pápa előző évi hazalátogatásáról szóló különkiadványt.
Az 1980-as évtized a hazai szamizdatkultúra fénykora. Szinte minden ellenzéki, rendszerellenes szervezet a szamizdaton keresztül kommunikált az emberekkel. Az antikommunista irányzat mellett a környezetvédők, a „harmadikutasok”, a történelmi igazságtételt követelők, az elnyomott egyházak képviselői és az alternatív művészeti irányzatok követői és művelői is állítottak elő szamizdatot. Szamizdatban jelentek meg a tiltott szépirodalmi művek Arthur Koestlertől a Sötétség délben, Orwell 1984-e, vagy éppen Petri György Örökhétfő című verseskötete. Ezek a munkák, a bennük megfogalmazott üzenetek erejével járultak hozzá a rendszerváltoztatás sikerességéhez.
Balogh Gábor
Az írás első része az alábbi linken elérhető: