Magyarország területén – a világháború után – 1956-ban tartózkodott a legtöbb szovjet katona, a becslések szerint 250-300 ezer fő, ekkora létszámmal legutóbb a második világháború végén volt jelen a szovjet haderő. Egy évvel később ez a létszám már 80-100 ezer fő közé csökken, s az elkövetkező évtizedekben még ez a szám is mérséklődik. Ennek oka nem a magyarországi helyzet konszolidálásában keresendő, hanem a háború természetének újabb megváltozásában (rakétatechnika előtérbe kerülése) és abban, hogy Moszkva tisztában volt azzal, hogy a nehézpáncélos szárazföldi haderő, a tüzérség stb. alkalmatlan belső karhatalmi feladatok kezelésére. Márpedig a Szovjet Hadsereg csak kis létszámban rendelkezett olyan kiképzett katonai erővel, amely alkalmas volt a belső rend fenntartására. Ilyen jellegű csapategység nem is szolgált Magyarországon. Így, ha esetlegesen ismételten szükség lett volna a szovjet csapatok közbelépésére lázadás leverése esetén, csak az 1956-os forgatókönyvet tudták volna megvalósítani ellenállás esetén. Ez nem csak Magyarország esetében volt így, az 1968-as csehszlovák prágai tavasz leverése során, valamint az afgán háború idején is a hadsereg erőit alkalmazták a belső rend biztosítására, mindezt azért, mert nem volt kiképzett katonai rendfenntartó erő.

A szabadságharc leverését követően mind a magyar pártvezetés, mind pedig a helyi szovjet csapatok parancsnoksága arra törekedett, hogy a megszálló katonák látványa ne képezze a mindennapok részét. Felgyorsulnak a lakott területen kívüli laktanyaépítések, amelyek keretében önálló zárt városokat hoztak létre. A lakott területeken jószerével csak tisztek és tiszthelyettesek tartózkodhattak, de ők sem sűrűn érintkeztek a magyar lakossággal. A laktanyák területén sportközpont, uszoda, művelődési ház, könyvtár stb. megtalálható volt. A csapatmozgatásokat zárt konvojokban szervezték meg, azzal a céllal, hogy minél gyorsabban, minél kevesebb időt töltve a „civil világban” jussanak el a csapattestek a céljukhoz.

Ha megvizsgáljuk a Magyarországon állomásozó csapatok összetételét, azt láthatjuk, hogy a hagyományos fegyverzet képviselői egyáltalán nem voltak túlsúlyban. A harckocsizó, a gépesített lövész és a légierő egységein kívül, jellemző módon rakéta dandárok, rádiózavaró csapatok és pontonos ezredek szolgáltak hazánkban. Mellettük jelentős volt a megszállók ellátását és utánpótlását kielégítő raktárak őrszemélyzete. A hagyományos szárazföldi csapatok és a légierő felszerelése másodvonalbeli volt, csúcstechnológiát az ő esetükben nem állítottak szolgálatba. Jelentős volt viszont a hídépítő csapatok felszerelése és jelenléte. Utóbbi felszerelése óriási mennyiséget ölelt fel. Ha mindezt figyelembe vesszük, megállapítható, hogy az országban állomásozó szovjet csapatok kiképzésüket és felszerelésüket tekintve mindenre alkalmasak voltak, csak a belső rend fenntartására nem.

Arról még a magyar pártvezetésnek is csak néhány tagja tudott, hogy a szovjet megszállók Magyarországon is tároltak atomtölteteket. Szám szerint 2-3 fő (a főtitkár, a honvédelmi miniszter és a minisztertanács elnöke). Németh Miklós miniszterelnök miután átvette hivatalát Grósz Károlytól 1988-ban, kellemetlen kötelességet volt kénytelen teljesíteni. Meghívták a Honvédelmi Minisztériumba, ahol az épület egyik pincehelységében letették elé a Magyarországon tárolt szovjet atomtöltetek tényét igazoló egyezményt. A dokumentumon Kádár János és Németh Miklós miniszterelnök-elődjeinek aláírása szerepelt. A megállapodás szövege kézzel volt megírva, s a tény közlésén kívül konkrétumot, így például a töltetek elhelyezésére vonatkozó információt, nem tartalmazott. Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter visszaemlékezése szerint a telepítésről szóló egyezményt az 1960-as években kötötték meg, s ahogy fentebb kifejtettük, arról magyar részről csak szűk körben tudtak: „Ezt az egyezményt sem párt- sem kormányzati szervek nem tárgyalták, csak a legfelsőbb párt- és kormányzati vezetők néhány tagja ismerte és hagyta jóvá.”

A szovjet atomtölteteket tároló bázist a Bakony hegységben, Tótvázsony és Nagyvázsony közelében építették fel. Az objektum „Duna” fedőnéven működött. Erről hivatalosan, a rendszerváltoztatást megelőzően még maga a főtitkár sem tudott. Azt lehetett sejteni, hogy a környéken nagyon fontos haditechnikát őriznek a szovjet egységek, hiszen több tanúbeszámoló is utalt arra, hogy ha valakit az erdő azon részén ért a szovjet őrség, azonnal elfogták és napokig fogva tartották az illetőt, s közben ki is hallgatták. Ettől függetlenül a környéken rövid időt követően szinte mindenki tudott arról, hogy nagy valószínűséggel atomtölteteket őriznek a szigorúan titkos katonai objektumban, ráadásul az információ maguktól a szovjet katonáktól származott, akik a civil lakossággal való „üzleteik” során könnyen elszólták magukat küldetésük tárgyáról. Az atomtöltetek célbajuttatását szolgáló rakétaalakulatok Dombóvár, Debrecen és a Tata melletti Baj község körzetében teljesítettek szolgálatot. A tölteteket azonban békeidőben, a szovjet katonai előírásoknak megfelelően, nem tárolhatták ugyanott, ahol a rakétákat, ezért került sor a „Duna” objektum megépítésére.

Az atomtöltetek tárolása kínos ügy volt a pártvezetés számára, ezért is tagadták, hogy ilyen jellegű haditechnikát elhelyeztek Magyarországon a szovjetek. Azt később mind Grósz Károly, mind Németh Miklós elismerte, hogy a minisztertanács elnökeként tájékoztatták őket az évtizedek óta az országban lévő csúcsfegyverzetről, ahogy felvilágosították a tény kapcsán miniszterelnök-elődeiket, így Lázár Györgyöt is. Lázár azonban még 1991-ben is, a Népszabadság témát érintő kérdésére azt válaszolta, hogy őt soha senki nem tájékoztatta a fegyverzet kapcsán, pedig utódja állítása szerint a Honvédelmi Minisztérium pincéjében aláírt dokumentumon a miniszterelnök-elődök aláírása is szerepelt. Kínos volt a kérdés, hiszen a diktatúra évtizedei alatt ezt is eltitkolták a társadalom előtt. Erről a magyar közvélemény az első hivatalos közlést csak 1990 októberében kapta, amikor Mihail Mojszejev tábornok, a Szovjet Hadsereg vezérkari főnöke kijelentette, hogy a Szovjetunió Magyarország és Csehszlovákia területéről már korábban kivonta az ott tárolt atomtölteteket.

A megszállók és a lakosság kapcsolatáról a szóbeszéden kívül keveset tudunk. Nyilván sokan nagyon sok és jó „üzeletet” tudtak kötni a szovjet katonákkal, akik pálinkáért és élelmiszerért cserébe a gázolajtól kezdve sok minden máshoz hozzájuttatták a laktanyák környékén lakó élelmesebb embereket. Ugyanakkor az 1970-es évektől kezdve egyre több, a megszállók és a civilek között kirobbant konfliktus kerül napvilágra. 1978-ben egy harckocsizó tankkal kitört a bócsai laktanyából és elindulta „hazafelé” a Szovjetunióba, Munkácsra. Az utazásnak azért ezt a különleges és tragikus formáját választotta, mert felettesei nem engedték haza testvére temetésére. Útközben több embert halálra gázolt és megsebesített. Nem ért célba, még bőven a határ előtt elkapták és letartóztatták a szovjet szervek. Hasonlóan tragikusan végződött 1986-ban az italozás egy gyulafirátóti kocsmában. Itt három a hajmáskéri szovjet alakulat katonája és a vendéglátóhely magyar törzsközönsége vitatkozott össze egy korábbi szovjet–magyar válogatott focimeccs eredményén. Az egyik szovjet katona időközben távozott, majd harckocsival tért vissza a kocsmába, az épület előtt halálra gázolva egy embert. A példákat hosszan lehetne sorolni, az 1980-as években egyre több került nyilvánosságra. Ez nem jelenti azt, hogy korábban ne történtek volna hasonló esetek. Egész egyszerűen ezeket eltussolták, beszélni is tilos volt róla, s hiába a magyar civil áldozatok, a szovjet elkövetők esetében magyar bíróság nem ítélkezhetett! Őket, ha egyáltalán bíróság elé állították, szovjet katonai rendszabályok alapján, szovjet katonai bíróság ítélhette csak el. Ha valaki időközben megfeledkezett volna arról, hogy egy megszállt országban él, ezek az esetek felfrissíthették a memóriáját.

A szovjet csapatok az 1980-as évek második felében már több mint négy évtizede tartózkodtak „ideiglenesen” Magyarországon. A rendszerváltoztatás egyik legfontosabb feladata az ország szabadságának és függetlenségének helyreállítása volt. Négy évtized után, nem meglepő módon, kevesen hittek abban, hogy egyszer a szovjet csapatok elhagyják az országot. A rendszerváltoztatással azonban ez a pillanat is elérkezett.

Folytatása következik!

Balogh Gábor

A cikksorozat eddig megjelent részei az alábbi címekre kattintva elérhetőek:

Szovjet csapatok Magyarországon – A kezdetek

Szovjet csapatok Magyarországon – 1956 után