Bár jól tudjuk, hogy 1945. április 4-én a magyarországi harcok még nem értek véget, mégis ez a nap vált, a háború utáni Magyarország legfontosabb ünnepévé. A szovjet megszállók által támogatott kommunista vezérek nem sokat késlekedtek a dátum „szentségbe” emelésével, így egy évvel később már országszerte a „felszabadulás ünnepeként” ünnepeltették országszerte mindenkivel április 4-ét.

Ugyan az ország gazdasága teljesen összeomlott, az élelmiszer- vagy éppen a tüzelőanyag-ellátás akadozott, néhol nem létezett, ennek ellenére a Budapesti Nemzeti Bizottság már 1945 januárjában – még tartott Buda ostroma – döntést hozott arról, hogy a szovjet felszabadítók hősiességét emlékműben örökítik meg. Alkotóját személyesen Vorosilov marsall, a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke választotta ki. A kétes megtiszteltetés Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművészt sújtotta, aki a hamarosan bekövetkező idők stílusát megelőlegezendő, „rohammunkában” készítette el a terveket és magát az alkotást. A szoborcsoport ünnepélyes felavatására a második évfordulón, 1947-ben került sor. Az avatáson a teljes magyar politikai elit részt vett. Ott volt Rákosi Mátyás, Tildy Zoltán köztársasági elnök, Nagy Ferenc miniszterelnök – aki bő két hónappal később az osztrák–svájci határon, saját személygépkocsija motorházának tetején írta alá lemondását, cserébe vissza is kapta a kommunista hatóságoktól otthon maradt fiát – de jelenlétével megtisztelte az eseményt Szviridov altábornagy is, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökhelyettese. A 14 méter magas nőalak, talapzatával együtt 40 m magasra emelkedik. A szobor talapzatán eredetileg az elesett szovjet katonák névsora volt olvasható, előterében egy géppisztolyos, zászlót tartó szovjet katona szobrával, bal oldalán fáklyás, jobb oldalán pedig egy sárkányölő alakkal. Mögöttük még egy katonaszobor volt látható. 1990-et követően a katonaszobrokat lebontották, de a főalakot meghagyták, amely azóta is Budapest egyik jelképe. A szobrok 1992-ben a budapesti Memento Parkba költöztek, azóta is ott találhatóak. 1993-ban a szovjet neveket is levésték a talapzatról.

1990-ig azonban még sok április 4-ét volt kénytelen „megünnepelni” az ország lakossága. A napot nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánították, csakúgy, mint november 7-ét. Ezzel párhuzamosan eltörölték, vagy átértelmezték a korábbi nemzeti ünnepeket. Így vált március 15. munkanappá, augusztus 20. pedig az „alkotmány” ünnepévé. Eltörölni ugyan nem tudták, de igyekeztek új tartalmat adni a kiemelt vallási ünnepeknek. A karácsony fenyőünnepé, míg a húsvét a tavasz ünnepévé avanzsált, jellemzően ilyenkor tartottak úttörő avatást, vagy éppen sportünnepélyeket. A locsolkodás szokását nem törölték el, mint ahogy engedélyezték a vidéki búcsúk megünneplését is, de a vallásos tartalmat itt is igyekeztek felváltani világiasabb üzenetekkel. A sürgő, a céllövölde, a törökméz és a mézeskalács-szív világa igyekezett kiszorítani az ünnepből a szentmisén és az azt követő körmeneten való részvétel szokását. A november 1-i Mindenszentek ünnepe is ennek a politikának esett áldozatául.

A „szocialista” társadalom kétséget kizáróan legkedveltebb ünnepe május 1. volt. Ennyiben adtak a szociáldemokrata hagyománynak is a pártállam építői. Május elseje már régóta a munka ünnepeként forgott a köztudatban, ezt, igaz nem állami keretek között, már a háború előtti időszakban is „megünnepelték” a gyárak dolgozói. A jeles esemény két részből állt: a hivatalos, délelőtti programból, amikor a gyárak dolgozói, termelési egységeik jelképeivel országszerte felvonultak a párt- és állami vezetők előtt, tanúságot téve „szocialista elkötelezettségükről”. Ezt követte a délutáni, mindenki által kedvelt programelem, ahol a dolgozók a sör, a rövid, a lángos és a virsli segítségével hamar levetkezték délelőtti „szocialista elkötelezettségüket”. Ennek köszönhetően a társadalom jelentős része számára május elseje valóban kedvelt ünnep volt, de nem a kötelező felvonulások miatt, hanem az azt követő kvázi karneváli összejövetelek okán. Ha Szinyei Merse Pál festőművészt 1979-ben ihlette volna meg a majális hangulata, egészen más témájú kép kerekedett volna végeredményképpen, mint a színvonalas eredeti.

A hivatalos állami ünnepek, kisdobos- és úttörő-avatások mellett, volt egy másik csoportja is a jeles eseményeknek, amelyek szintén nem kerülték el a párt vezetésének figyelmét. A családi, személyes ünnepekre gondolunk. Ilyenek elsősorban a keresztelők, az esküvők és a temetések. Már az 1940-es évek végén megfogalmazódott, hogy az imént felsorolt családi eseményeket „társadalmiasítani” szükséges. Erre ugyan bő egy évtizedet még várni kellett, de az 1950-es évek végén a pártvezetés úgy döntött, ezen a területen is megpróbálja kihúzni az egyházak lába alól a talajt. A keresztelőket pótlandó kitalálták az ún. névadó-ünnepségeket, amelyek keretében zeneszó, versbetétek – utóbbiak természetesen a szocialista irodalom bőséges terméséből – és ünnepi beszédek sora után az anyakönyvvezető köszöntötte az újszülötteket és a szülőket. Hasonló „kultúrműsoros” háttérrel igyekeztek megszervezni a házasságkötéseket. Itt aztán minden belefért, habár néha adódtak problémák, ami az anyakönyvvezetők fel nem készítéséből eredt. Megesett például, hogy az ifjú pár élete talán legfontosabb és legmeghittebb pillanatában az 1949-es népköztársasági alkotmányból, vagy éppen Engels „felülmúlhatatlan” munkáiból halhatott passzusokat, a násznép nem kisebb megrökönyödésére. Nehéz helyzetben voltak a párt „szakemberei” a temetésekkel kapcsolatban is, ezt megoldandó, előírták a temetkezési vállalatoknak, hogy alakítsák ki a „társadalmi” temetések koreográfiáját, valamint annak kulisszáját. Célként határozták meg, hogy azok sokkal díszesebb körülmények között menjenek végbe az egyházi temetéseknél. Más egyéb, a személyes létet meghatározó egyházi ünnepeket, így az elsőáldozás, vagy éppen a bérmálkozás eseményét is igyekeztek világi aktusokkal pótolni, ennek megfelelt például egy KISZ-tagavatás. A korszakban a templomba járás egyébként sem volt feltétlenül veszélytelen vállalkozás.

1990-ben a magyar nemzet ünnepeit a rendszerváltoztató politikai erők visszahelyezték az őket megillető helyre, egyben a pártállam ünnepeit jelentős részben eltörölték. Egyedül május 1. maradt meg munkaszüneti napnak. Ám ezen a napon 2004 óta nem csak a munkát „ünnepeljük”, de megemlékezünk Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozásáról is. Március 15. ismét nemzeti ünneppé vált, míg augusztus 20-án egyszerre ünnepeljük Szent István királyunkat és az államalapítás eseményét, valamint az új kenyér ünnepét. A vallási ünnepek is visszakerültek méltó kereteik közé. A folyamat megkoronázásaként, 1990. május 2-án, az első szabadon választott Országgyűlés nemzeti ünneppé nyilvánította október 23-át, az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdőnapját.

1990. április 4-én már nem történt semmi. Se felvonulás, se dagályos ünnepi beszédek a „felszabadulásról”, se koszorúzások. 44 év elteltével A magyarok végre valóban maguk dönthették el, hogy mit ünnepelnek meg, és mit nem. Közben az ország a demokratikus átalakulás egyik legnagyobb ünnepére készült. Négy nappal később, április 8-án, a magyar választópolgárok szabadon, másodszor is a szavazóurnákhoz járultak, hogy döntsenek saját hazájuk sorsáról. Erre 1945 óta nem volt példa.

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan/Urbán Tamás