A Magyar Szabadság Éve

Variációk egy ünnepre – Március 15. a diktatúra árnyékában

Március 15. több mint másfél évszázada a magyarság egyik legfontosabb ünnepe. 1991 óta ezen a napon állami ünnep keretében emlékezünk meg az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményeiről, hőseiről, a magyar szabadságról. A kommunista diktatúra évtizedei alatt március 15-ét munkanappá nyilvánították, az ünnep központi üzenetét minden eszközzel próbálták ellehetetleníteni. Volt okuk félni a magyar történelem egyik legszebb napjától: magyar szabadságról beszélni akkor, amikor az országot a szovjet csapatok tartották megszállás alatt, életveszélyes volt a hatalom számára. Alábbi írásunkban bemutatjuk, hogyan próbálták megünnepelni hazánkban a tiltás ellenére évről-évre a magyar szabadság napját.

Március 15. a szabadság szinonimájává vált a magyar történelemben. Nem véletlenül próbálták a kiegyezést követően ellehetetleníteni megünneplését, s helyette – „ha már muszáj” alapon – az áprilisi törvények évfordulóját ünnepeltetni, sikertelenül. Trianont követően, 1927-ben hivatalosan is nemzeti ünneppé nyilvánították a napot, de állami elismerésétől függetlenül már a 19. század második felétől rendre ünnepelték kisebb, és idővel nagyobb közösségben is a magyar szabadság napját. A második világháborút követő években rövid ideig még a nemzeti ünnepek között tartották számon március idusát, azonban a szovjetizálás teljessé válását követően ez is megváltozott. 1949-től már nem 15-ét, hanem 21-ét a tanácsköztársaság létrejöttének napját állították előtérbe, mondván, március 15. örökségét március 21. vitte tovább és teljesítette be. Ez a történelemhamisítással felérő indoklás négy évtizeden át tartotta magát. Két évvel később, 1951-ben egy minisztertanácsi rendelettel hivatalosan is munkanappá nyilvánították március 15-ét. A Kádár-korszakban megmaradva a fentebbi ideológiai vonal mellett, az ún. „Forradalmi Ifjúsági Napok” rendezvénysorozatával igyekeztek elmosni március 15. jelentőségét. 1967 és 1987 között az Ifjúsági Napok keretében március idusa mellett március 21. és április 4. napját kapcsolták össze, mintha a három esemény egymásból következett volna.

Ugyanakkor nem kevesen voltak, akik a diktatúra tiltása ellenére méltó módon emlékeztek meg a forradalom és szabadságharc hőseiről. 1972-ben a hivatalos állami megemlékezések mellett több helyen spontán megmozdulásokra került sor. Habár a rendvédelmi szervek mindent elkövettek, hogy a „zavaros hátterű elemeket” aznapra kivonják a forgalomból, mégis a nap végére 88 főt kellett előállítaniuk Budapesten, akik közül a későbbiekben többeket börtönbüntetésre, pénzbírságra ítéltek, míg másokat rendőri felügyelet alá helyeztek, de olyan eset is előfordult, hogy valakinek a tüntetésen való részvétele miatt nem sikerült az egyetemi felvételije. Az 1972-ben ünneplők közül a későbbiekben többeket évről-évre március 15. hajnalán begyűjtött a rendőrség, s egész nap „preventív őrizetben” tartotta őket. Ez a gyakorlat egészen 1988-ig szokásban volt. Azonban hiába az elrettentő intézkedések, a belbiztonsági szerveknek 1973-ban is akadt dolga. A rendőrség ezen a napon régóta nem látott erőszakkal lépett fel a tüntetőkkel szemben. Előkerült a gumibot, több száz embert állítottak elő és sokakat felelősségre vontak a „különutas” ünneplés miatt. A pártpropaganda nacionalista rendbontásról beszélt: „Március 15-i nemzeti ünnepünkön a rendben lezajlott megemlékezések után Budapest belvárosában – a Váci utcában és környékén – az esti órákban, néhány száz felelőtlen személy nacionalista tüntetésre tett kísérletet. A csoportosulást szétoszlatták. A rend helyreállítása során igazoltatásra került sor, és a csoportosulás kezdeményezői közül 41 személyt a Budapesti Rendőr-főkapitányságra előállítottak.” – közölte a Népszabadság a párt elvárásainak megfelelően. Valójában 634 fő előállítására került sor. A büntetési tételek hasonlóan az előző évhez a börtönbüntetéstől, a pénzbírságon át a rendőri felügyeletig terjedtek.

Minden kétséget kizáróan a diktatúra évtizedeinek legemlékezetesebb március idusa az 1986-os volt. Az 1980-as években már minden évben fordultak elő atrocitások az megemlékezők és a rendvédelmi szervek között, de 1986. március 15. minden korábbi megemlékezésen túltesz, különösen a rendőri brutalitás tekintetében. Az állampárti sajtó egyetlen szót sem ejtett a nap eseményeiről, leszámítva a hivatalos ünnepségeket. Azonban a Beszélő szamizdat-folyóirat részletesen beszámolt a történtekről. A Petőfi-szobornál már a délelőtti órákban több ezer fiatal gyülekezett, akiken látszott, hogy nem a hivatalos vonalat követik. Dél körül a Nemzeti dalt szavalva a legalább háromezer fős tömeg a Kossuth-szobor felé indult, ekkor tartóztatták le a rendőrök Diószegi Olga egyetemi hallgatót, aki a szamizdatos Nagy Jenő, az ABC Kiadó vezetője számára gyűjtött pénzt. A törvénytelen letartóztatás olaj volt a tűzre. A délután folyamán a KISZ egyik vezető aktivistája próbálta leszerelni a fiatalokat, sikertelenül. A kora esti órákban a tömeg a Petőfi-szobortól fáklyás felvonulás keretében megindult a Vár felé. A rendőrök szándékosan a Lánchíd felé terelték a fiatalokat, akik gyanútlanul indultak neki a hídnak, ám a budai hídfőnél rendőrsorfalba ütköztek. Közben a menet végén álló rendőrök gumibottal kezdték ütni a tüntetőket. A hídról Budán letérőket szintén gumibotokkal fogadták, ráadásul mindenkitől elvették a személyi igazolványát. Aki élt a diktatúrában, tudja, hogy az okmány bevonása következményekkel járt. A Beszélő így tudósított az esetről: „Az első sorok elérték a budai hídfőt: s sűrű rendőrsorfallal találták szemben magukat. Senkit nem engedtek el, amíg a személyi igazolványát oda nem adta. Az újabb rendőrök újra és újra személyit kértek, fenyegetőztek és gumibotjaikkal bökdösődtek. Így kellett gyakorlatilag egyesével, kínkeservesen áthaladni a hídfőn mindenkinek. Aki menekülni próbált, azt üldözőbe vették, aki elesett, rugdosták, aki ellenkezett, azt elvitték megverni. Néhány fiatalt beültettek az URH-kba. A gyalogos és autós forgalmat a budai hídfőnél várakozó rendőrök már jó előre elterelték a hídtól, egyértelmű, hogy az akcióra a menet viselkedésétől függetlenül készültek. Jelentős zsákmányt ejtettek: mintegy 500 személyi igazolványt gyűjtöttek be.” A demonstrációt követően a résztvevőket pénzbírsággal sújtották, a fiatalabbakkal „nevelő célzatú beszélgetést” irányoztak elő, de voltak sokan, akiket a rendőrség a későbbiekben előállított. 1986. március 15. a „lánchídi csata” napjaként vonult be a rendszerváltoztatás történetébe.

Hogy 1988-ban még senki sem gondolta volna, hogy néhány évvel később már egy szabad ország állampolgáraként fogja ünnepelni március 15-ét, mint állami ünnepet, azt ez az esztendő alátámasztotta. A nem hivatalos ünnepnap a szokásos belügyi készülődéssel kezdődött. A hajnali órákban a rendőrség kiszállt a megadott címekre, és megkezdte a „rendszerellenes elemek” preventív begyűjtését, akik estig, néha tovább a kommunista rendőrség „vendégszeretetét” élvezhették valamelyik fogdában, így zárva el őket március 15. megünneplésétől. „Háromnegyed ötkor szólalt meg a bejárati ajtó rekedt, berregő csengője. Teljesen sötét és hideg volt a lakás. Az udvari ablakokon némi fény szűrődött be a lépcsőházból, amely a korai időponthoz képest szokatlanul mozgalmasnak tűnt. Liftajtó csapódása, lépések zaja, beszélgetés. Azonnal tudtuk, kik érkeztek.” – emlékezett vissza Hodosán Róza 1988. március 15. hajnalára, amikor a rendőrök megérkeztek házastársa, Demszky Gábor begyűjtése céljából. Emiatt aznap a Batthyány-örökmécsesnél Hodosán olvasta fel férje ünnepi beszédét. A húszezer fős menet a Petőfi-szobortól indult, érintve a Kossuth teret majd a Batthyány-örökmécses következett. A tömeg ezt követően a Margit hídon át Budára vonult a Bem-szoborhoz, végül a Batthyány téri Kölcsey-szobor volt a végállomás. A Batthyány-örökmécsesnél rendőri erőszakra is sor került, több ismert ellenzékit így Orbán Viktort és Kis Jánost is bántalmazták.

Március idusa, 1988-ban még egyszer az utcára vitte a fiatal demonstrálókat. November 7-én a FIDESZ Munkástagozata „söprögető tüntetést” szervezett a Vörösmarty téren. A rendhagyó demonstráció keretében a fiatalok söprűt és lapátot ragadtak, és elkezdték összesöpörni a téren lehullott falevelet és a szemetet, utalván ezzel arra, hogy számukra november 7. nem ünnepnap, hanem, ahogy a magukra erősített transzparenseken volt olvasható: „Ma dolgozunk, március 15-én nem dolgozunk!” A FIDESZ már egy hónappal korábban petíciót nyújtott be az állami szervekhez, hogy töröljék november 7-ét a nemzeti ünnepek sorából, s helyette állítsák vissza március 15. nemzeti ünnepi rangját. A november 7-i akció ezt az elvárást volt hivatott megerősíteni. Végül 1989 februárjában a Minisztertanács elfogadta a fenti követelést, így 1989-ben negyven év után először lehetőség nyílt az 1848-as forradalom és szabadságharc szabadon való megünneplésére.

A pártvezetés ezt követően más eszközökkel próbálkozott. Úgy gondolkodtak, ha már megakadályozni nem tudták a nemzeti ünnep visszaadását az embereknek, megpróbálják azt kihasználni saját politikai céljaik elérése érdekében. Az ellenzéki szervezeteket közös ünneplésre szólították fel, azonban néhány kisebb csoportosuláson kívül – közöttük a Szociáldemokrata Párt – senki sem csatlakozott az állampárti ünnepséghez. A pártállami ünnepséghez a Múzeumkertben alig néhány ezren, míg az ellenzéki felvonuláshoz, s annak csúcspontjához, a Magyar Televízió épületének jelképes lefoglalásához százezres tömeg csatlakozott. A televízió lépcsőjén Csengey Dénes, az MDF egyik alapítója mondott történelmi beszédet, s szimbolikusan ő jelentette be a székház lefoglalását: „Tőlünk ne féltse senki a Televíziót! Nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk! És tőlünk ne féltse senki Magyarországot! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk!” A beszéd elhangzását követően Cserhalmi György felolvasta 1989 12 pontját. A nap folyamán egymást érik a megemlékezések. A tévészékház előtt a tömeg a Március 15. téren gyülekezett, ahol Vigh Károly és Mécs Imre köszöntötte a résztvevőket. A Televízió jelképes lefoglalása után a Kossuth téren Kis János és Orbán Viktor mondott ünnepi beszédet, amelyet követően a tömeg átvonult Budára, a Bem térre. Este a FIDESZ a Roosevelt téren (ma Széchenyi István tér) emlékezett meg az 1986-os „lánchídi csatáról”. 1989. március 15. megünneplése közös siker volt. Több mint negyven év diktatúra után, a még mindig fennálló állampárti viszonyok közepette az ellenzéki pártok sikeresen megszervezték a nemzeti ünnep programját és százezres tömeget tudtak mozgósítani. Rockenbauer Zoltán szerint ez a nap volt az Ellenzéki Kerekasztal főpróbája. Ettől a naptól kezdve nem volt kérdéses, hogy az ellenzéki pártok képesek lesznek egységesen fellépni az állampárttal szemben. Ez az MSZMP vezetőinek keserű csalódás volt. 1989-ben már nem működött a szalámitaktika.

Negyven év diktatúra sem volt elég ahhoz, hogy kitörölje március 15. emlékét a magyar emberek szívéből. Hasonlóan a szabadságharc leverését követően a neoabszolutizmus korához, a diktatúra évtizedei alatt, évről-évre egyre többen emlékeztek meg az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseiről, dacolva akár a rendőri erőszakkal is. 1989. március 15. állampárti ünnepsége, egy szomorú temetési szertartásra emlékeztetett, míg az ellenzéki szervezetek ünnepsége igazi, közös siker volt.

Balogh Gábor