Az 1980-as évekig a magyarországi szamizdat előállítása és terjesztése még gyerekcipőben járt. 1981 szimbolikus értelemben a fordulat évének tekinthető, nem csak a lengyelországi események okán, de azért is, mert ekkor érkeznek meg hazánkba illegálisan, szétszerelve az első stencilgépek. A szamizdatos tevékenység elindult a professzionális sokszorosítás útján, de az írógép, az indigó és a ramkatechnika még nagyon sokáig meghatározta a magyarországi szamizdatkészítés technikáját.

A hazai szamizdat kezdetei egészen az 1950-es évekig nyúlnak vissza, azonban ekkor még csak kisebb, alig egy-két példányos füzetek, lapok kiadásáról beszélhetünk. Úttörő volt a Bulányi György-féle Bokor bázisközösség kiadói tevékenysége. A csoport tagjai 1971-ben úgy döntöttek, hogy karácsonyi ajándék gyanánt nem vásárolt könyvekkel, hanem saját szellemi termékeikkel ajándékozzák meg egymást. Ennek céljából adták ki Karaj (Karácsonyi Ajándék) című füzetüket, amely rövid idő elteltével évi hat számban jelent meg. 1989-ig összesen 171 szamizdatkötetet adtak ki, a példányszámok egyenként 50-100 oldal terjedelemben jelentek meg. Kezdetben ők is a hagyományos technikákat alkalmazták, de idővel áttértek a ramkára, majd a stencilezésre.

A Bokor tagjait a ramkázásra a Beszélő köréhez tartozó Hodosán Róza tanította meg, cserébe a bázisközösség az AB Független Kiadó részére bocsátott egy stencilgépet, amit ők nem tudtak felhasználni. A hazai szamizdat legjelentősebb kiadója kétségkívül az AB volt. A kiadót Demszky Gábor alapította, de kezdetben jelentős szerepet vitt benne Nagy Jenő – ő később kivált Demszkyéktől, és ABC Független Kiadó néven saját szamizdatos tevékenységbe kezdett, többek között a nevéhez fűződik a Demokrata című lap kiadása – és a későbbi Szabad Kezdeményezések Hálózata (az SZDSZ előszervezete) valamennyi jelentős vezetője részt vett benne, úgy, mint ifj. Rajk László, Hodosán Róza, Konrád György, Haraszti Miklós, Kis János stb. A magyar ellenzék képviselői az 1970-es évek második felétől állandó vendégei voltak a lengyel szamizdatkiadóknak. Nem túlzás kijelenti, a szamizdat tekintetében, ekkor minden út Varsóba vezetett. A magyar ellenzékiek két célból tartották az intenzív kapcsolatot lengyel kollégáikkal: egyrészt a szamizdat kiadás technikáját kívánták eltanulni, másrészt a lengyel szamizdat írásait szerették volna jobban megismerni. Demszky már 1977-ben megjárta a fenti céllal Lengyelországot, egy évvel később őt követte Bence György és Rajk, céljuk az előállítás technikájának megismerése és elsajátítása volt. A szitázás és a ramkázás technikáját első ízben Demszky honosította meg itthon, aki kiadójával az 1980-as években „nagyüzemi szintre” kapcsolt. A Beszélő mellett A Hírmondó és még tucatnyi folyóirat valamint számtalan kiadvány tette színessé kiadói „portfólióját”: Bill Lomax 1956-ról szóló könyve, Konrád, Csoóri Sándor, Kundera, Petri György, Király Béla művei, a lengyelországi eseményeket feldolgozó kötetek tucatjai kerültek a piacra a kiadó jóvoltából. 1981 januárjától Rajk, Galamb utcai lakásán működtették a szamizdat butikot („Rajk-butik”), ahol a hazai szamizdattermés java megvásárolható volt. Tevékenységüket lebukásukat követően is folytatni tudták, amit Rajk „előkelő” származása tett lehetővé.

Szintén Lengyelországból indult szamizdatos karrierjére Krassó György, a magyar ellenzék igazi egyénisége. Krassó ’56-os múltjával, állandó és nyílt rendszerellenes megnyilvánulásaival nagy tiszteletnek örvendett. 1980-as, első lengyelországi útját így summázta: „Lengyelországban minden hatalom a Szolidaritásé.” Hazatérése után megírta Utazzunk Lengyelországba című rendhagyó útleírását, amely tapasztalatai összegzését tartalmazta. Írásait más kiadók lapjaiban publikálta, azonban hamarosan megalapította saját szamizdat kiadóját, a Magyar Október Kiadót. Az alapítást egyrészt lengyelországi élményei, másrészt a többi kiadóval való elégedetlensége ösztönözte. Krassó a kemény, határozott, ütős, ugyanakkor közérthető írások híve volt. Ezért nézte le a Beszélő körét, számára az a társaság – bár emberileg mindenkivel jó kapcsolatot ápolt – túlságosan arisztokratikus, maga a folyóirat pedig hangvételét tekintve elitista volt. Krassó minden olvasóréteg felé nyitni akart. Folyóiratot ugyan nem alapított, viszont könyvkiadói tevékenysége páratlan. A kötetek jelentős része az 1956-os forradalom és szabadságharcról szólt, de kiadta Orwell 1984-ét, vagy éppen Hruscsov még mindig titkosított híres beszédét a XX. pártkongresszusról. 1985-ben Krassó Londonban telepedett le, 1989-ig nem tért haza. De nem maradt tétlen, megalapította a Magyar Október Szabadsajtó Tájékoztató Szolgálatot, amelynek hírleveleivel a magyarországi ellenzék tevékenységéről, hatóságok általi üldözéséről tájékoztatta a közvéleményt, s közben folytatta könyvkiadói tevékenységét is.

Modor Ádám fiatalon, egyetemistaként került kapcsolatba a szamizdattal. Rendszeresen olvasta a kiadók termékeit, eljárt a Rajk-butikba, végül az 1980-as évek elején csatlakozott a Beszélőhöz. Mivel azonban időközben bedolgozott az Áramlat Független Kiadónak is, a Beszélőből kitették Modort, aki végül 1986-ban csatlakozott a Gehér József által alapított Katalizátor Iroda csapatához. A kiadó első kötete a Halottaink 1956 címet viselte. A csapat tagjai úgy döntöttek, hogy a közelmúlt történelmi traumáinak feldolgozását kívánják elősegíteni a kiadott művekkel, mindenekelőtt 1956 történetét. Erre azért is volt szükség Modor szerint, mert a Beszélő köre csak jó idő elteltével kezdett el foglalkozni a forradalom és szabadságharc tematikájával, ami nélkül viszont a korabeli magyar viszonyok értelmezése teljesen lehetetlen volt. Modor, hasonlóan Krassóhoz „arisztokratikussága” miatt marasztalta el a Beszélő körét: „Valamikor 1986 táján, a 30-ik évforduló (1956) és annak óriási világvisszhangja tudatosította csak bennük, hogy nem a Lukács-iskolával kezdődött az ellenzéki gondolkodás története.” – állapította meg Modor egy későbbi interjújában. A Katalizátor nevéhez számtalan, a mai napig történelmi alapmű kiadása tartozik. Így például Kovács Imre írása, a Magyarország megszállása, amely azóta sem kapható, más formátumban, csak az egykori szamizdatos kiadásában!

„Az Áramlattal, a Magyar Októberrel, az ABC-vel és az Égtájak közöttel együtt „alsóháziak” voltunk.” – jelentette ki már idézett interjújában Modor. A felsorolásban találjuk a már korábban említett ABC Független Kiadót, amelyet Nagy Jenő és felesége működtetett. Abban – a Beszélő körén kívül – szinte mindenki egyetértett, hogy a legjobb könyveket Nagy Jenő és csapata adta ki az illegalitás éveiben. Ha végignézzük a kiadó repertoárját nem nehéz megállapítani, miért nyilatkoztak róluk így. Arthur Koestler Sötétség délbenje, Csalog Zsolt és Zsille Zoltán munkái, Konrád György nem egy írása, Václav Havel Audienciája, Schöpflin Gyula Szélkiáltója, vagy éppen Faludy György Pokolbéli víg napjaim című kötete az ABC jóvoltából jelent meg szamizdatban. Mivel Nagy Jenő eltérően a Beszélő körétől nem tartozott a pártarisztokrácia fiataljai közé, állandó rendőrségi zaklatásoknak volt kitéve. Ha volt kiadó, és személy, akinél állandóan házkutatást tartottak és akit folyamatosan zaklattak, akkor az Nagy Jenő volt és az ABC Független Kiadó. Az ABC nem csupán a kommunista államhatalom, de az államhatalom ellenzéke szemében is tüske volt. Ettől függetlenül ők lettek az egyik legsikeresebb szamizdatkiadó a hazai piacon.

Maradva Modor Ádám fentebb idézett felsorolásánál, a Jakab Lajos-féle Áramlat Független Kiadó szintén főleg történelmi tematikájú műveket publikált. Ők is megjelentették Koestler kultikus regényét, de emellett Konrád György, Duray Miklós, Zsille Zoltán művei, vagy éppen Ceausescu kémfőnökének, az átállt Ion Mihai Pacepa tábornoknak az emlékiratai – Vörös horizontok. Egy kommunista kémfőnök visszaemlékezései – is náluk jelentek meg. Az Égtájak között kiadója a Vox Humana Kör volt, a csoport legismertebb tagja Talata József. A folyóirat 1985 és 1989 között jelent meg, a kezdetben még nem szamizdatként, hiszen az ELTE KISZ szervezete felügyelte a kiadást, de mivel már az elején radikális hangnemet ütöttek meg, azonnal betiltották őket, így „harmadikutas”-szemléletű tevékenységüket a föld alatt folytatták.

Eredeti, sajátos színfoltja volt a hazai szamizdatnak az Inconnu Csoport (a francia szó jelentése: ismeretlen) tevékenysége. A csapat fiatal képzőművészekből állt, 1978-ban alapították. Az öt alapító: Bokros Péter, Csécsey Mihály, Molnár Tamás, Mészáros Bánk és Sipos Mihály voltak. Az 1980-as években kerültek kapcsolatban az AB Kiadóval és a Beszélővel, nem egy példány elő- vagy hátlapját ők tervezték. 1981-ben saját kiadót alapítottak Artéria néven. Nevükhöz három folyóirat kiadása kötődik, de könyv formátumban is nyomtattak, főként katalógusokat, így például A harcoló város. Kiállítás 1956–1986 című kiállításét. Habár nagyon komoly rendőrségi zaklatások elszenvedői voltak, tevékenységük folyamatos volt. 1985-ig saját galériát is működtettek. 1988 és 1989-ben 301 kopjafát állítottak fel az Újköztemető 301-es parcellájában.

A szamizdatban szinte minden ellenzéki irányzat megtalálta a saját önkifejezési formáját. Az Inconnu által képviselt avantgárd mellett, használta ezt az eszközt a Duna Kör csoportja is, akik a természetromboló kommunista nagyberuházás, a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás céljából szervezkedtek. A Duna Kör Hírei című kiadványuk Vargha János és Lányi András jóvoltából 1984 és 1986 között tájékoztatta az érdeklődőket a Kör tevékenységéről. Habár sokan próbálták egyszerű környezetvédelmi kérdésként beállítani a Kör tevékenységét, ez emellett valójában rendszerkritika volt, hiszen a beruházás Lányi szavaival: „…egy korszak emlékművének készül. Miránk, ma élő magyarokra emlékezteti majd a késő ivadékokat. Megtudhatják belőle, hogy oly korban éltünk, amikor az ország közvéleményét országos ügyek vitatásából kizárták, és a döntés jogát szűk körű, ellenőrizhetetlen testületek tartották fenn maguknak.”

A magyar nyelvű szamizdat a határon túli magyarság körében is fontos eszköze volt az antikommunista ellenzékieknek. A legismertebb határon túli szamizdat kétségkívül az erdélyi Ellenpontok volt, Ara-Kovács Attila, Szőcs Géza, Tóth Ilona és Tóth Károly Antal szerkesztésében. Ez a lap volt a kommunista Romániában az első szamizdat-kiadvány. A lapnak összesen nyolc száma jelent meg, mindegyik 1982-ben, az első számot a Securitate megtévesztése miatt 1981-re datálták vissza. A szerkesztők nem csak a magyar kisebbség kollektíven jogfosztott állapotát elemző írásokat jelentettek meg, hanem az egész diktatúrával kapcsolatos rendszerkritika jellemezte a publikált anyagokat. Az egyik legismertebb, legfontosabb írás Tőkés László református segédlelkész tollából jelent meg a lapban, aki írásában a romániai magyar Református Egyház nehézségeit mutatta be, s ezen keresztül kritizálta az egész kommunista rendszert. 1982 nyarán a szerkesztők egy memorandumot és programjavaslatot tettek közzé, amelyet eljuttattak a madridi emberi jogi konferenciára is. A memorandumhoz írt előszóban az alábbi mondat olvasható: „A Ceausescu-éra a végéhez közeledik.” Emiatt, valamint mivel a Szabad Európa Rádióban rendszeresen beolvasták az Ellenpontok írásait, a Securitate fokozta a nyomást, majd 1982 őszén az összes szerkesztőt letartóztatták. Szabadon engedésüket követően az Ellenpontok már nem indult újra, a kör tagjai nagyrészt disszidáltak Romániából.

Leszámítva Bába Iván Magyar Figyelőjét, a népi-nemzeti ellenzéki tábor, nem szamizdatban, hanem néhány legális, jellemzően vidéki folyóiratban publikált és ment el a falig, sőt, azon túl. Jelentős volt a szegedi Tiszatáj, a pécsi Jelenkor, és a kecskeméti Forrás, valamint a Mozgó Világ folyóiratok ellenzéki tevékenysége. A hatóságok folyamatosan zaklatták a szerkesztőségeket: a lapszámok betiltása, a szerkesztőségek felfüggesztése, a tartalom cenzúrázása állandóan napirenden volt. A szamizdatkészítés mellett ahhoz sem kellett kevesebb civil kurázsi, hogy egy szerkesztő engedélyezze például Nagy Gáspár: A fiú naplójából című versét, ami miatt 1986-ban a Tiszatáj szerkesztőségét felfüggesztették, s a lapot betiltották.

A magyar szamizdatnak történelmi érdemei vannak a kommunista diktatúra bukásában. Olyan témákat karolt fel, amelyekről a központosított kommunista irányítás alatt lévő pártsajtóban egyetlen sor sem jelenhetett meg. A szamizdat segített bebizonyítani azt, hogy a kommunista rendszer hazugságra épül. Hazudik a történelemről, 1956-ról, hazudik a gazdaság állapotáról, a szegénységről, vagy éppen egy környezetkárosító beruházás valódi következményeiről. Megkezdődött a szavak és a gondolatok börtönbezárása. Habár a szamizdat készítőit és terjesztőit csak ritka esetben sújtották szabadságvesztéssel, az általuk kiadott művek az állambiztonsági szervek zárt raktáraiban végezték. Ironikus módon ezek a raktárak tartalmazták a legjobb olvasmányokat a diktatúra évtizedeiben. Manapság a közösségi média korában, 30 év szabadsággal a hátunk mögött szinte lehetetlen elképzelni, hogy ugyanebben az országban, ugyanebben a régióban néhány évtizeddel ezelőtt egy oldal szöveg kinyomtatása már büntetőjogi kategóriát merített ki a diktatúra joggyakorlatában. Az is elképzelhetetlen napjainkban, hogy a város egyetlen nyilvános fénymásolóműhelyét – lásd Kolozsvárott, az 1980-as években – a titkosszolgálat tartja megfigyelés alatt. Hogy papírt, nyomdafestéket csak kis tételben lehet megvásárolni és álnév, akár egy iskola rajzszakköre nevében, mint azt Hodosán Róza tette, nehogy hatósági vegzálás legyen a vásárlásból. A nehéz helyzet ellenére a szamizdat mégis önálló, alternatív kultúrát képviselt a hivatalossal szemben, nem csak Magyarországon, de egész Közép-Európában.

Balogh Gábor

A cikksorozat előző részei az alábbi címekre kattintva elérhetőek:

„Saját kiadás” – Szamizdatkultúra Közép-Európában

„Saját kiadás” – Szamizdattechnikák