1988. október 7-én a parlamenti képviselőknek a Bős–nagymarosi vízlépcső építési munkálatainak a folytatásáról kellett „döntenie”. 11 évvel korábban, amikor a két kommunista állam miniszterelnökei aláírták a kivitelezésről szóló szerződést, ezt nem tartották fontosnak. Nem véletlenül, hiszen jól tudták, hogy a parlament a kommunista diktatúrában csak díszlet, semmiféle döntési jogosítvánnyal nem rendelkezik. 1988-ban is a fügefalevél szerepét szánta a pártállami vezetés a parlamentnek. A képlet azonban ekkor éppen fordított volt. A rendszerváltoztatás folyamatának első évében a parlamenti szavazás aktusával akarták leplezni a hibás pártállami döntést. A pártvezetés úgy gondolta, hogy a szavazással a demokratikus határozat látszatát kölcsönözheti a gigaberuházásnak. Azonban még erre is csak a tömegtüntetések hatására kerülhetett sor, így próbálták lecsillapítani az össztársadalmi elégedetlenséget. Nem véletlenül jegyezte meg Csengey Dénes Mezítlábas szabadság című kötetében: „Valószínűleg nem téved, aki azt gondolja: az itt vázolt módon kiszélesedő tiltakozás eredménye volt, hogy a kérdés tízéves, végzetesnek bizonyult késéssel egyáltalán az országgyűlés napirendjére került”.

A képviselőket a szavazás előtt alaposan „megdolgozták”. A vízlépcső osztrák kivitelezőjével együtt tanulmányi kirándulást szerveztek nekik a folyó ausztriai szakaszán, ahol több vízerőművet is megtekinthettek, emellett számtalan olyan „szakértői” dokumentumot megismerhettek, ami az igen gomb megnyomását elősegíthette. Utóbbi kapcsán megjegyzendő, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és más szakmai szervezeteknek a beruházás leállítását javasló szakvéleményeit nem bocsátották a képviselők rendelkezésére. Persze ennek sem volt túlságosan nagy jelentősége, hiszen a képviselők túlnyomó többsége évtizedes pártállami múltat tudhatott a magáénak, így számára nem is volt kérdés, hogy október 7-én melyik gombot nyomja majd meg, így nyugodtan élvezhették a fizetett ausztriai hajókázást. Ugyanakkor a társadalmi nyomást ők is érzékelték, így azt is tudták, hogy ezúttal a szavazatuk nem tét nélküli. Országszerte egyre több képviselőt szólítottak fel a választókerületükben élők, hogy szavazzanak nemmel a környezetromboló beruházásra. Megjegyzendő, hogy a voksolást követően több képviselőt is visszahívtak a saját szavazókörzetében élők. A képviselők visszahívásának jogát a diktatúra törvényei mondták ki, de nem meglepő módon ezzel évtizedeken keresztül senki sem élt. Nem így 1988-ban. Vida Miklós vagy éppen Cservenka Ferencné elvtársnő is ennek köszönhetően vesztette el évtizedek óta birtokolt parlamenti ülőhelyét. Cservenkáné Gödöllőn egy lakossági fórumon olyat tapasztalt amiben még életében nem volt része. Saját körzetének a szavazópolgárai kérték rajta számon a vízlépcső építésének folytatását jóváhagyó voksát. Az elvtársnőt ugyan meglepte, hogy egy politikust akár számon is kérhetnek a képviseletére bízottak, de ennek ellenére foghegyről vetette oda a közönségnek, hogy ő nem a választóit, hanem a párt érdekeit képviseli. Fél év múlva már azt sem képviselte. A gödöllőiek több ezer aláírással követelték Cservenkáné távozását, sikeresen.

A parlamenti szavazást megelőzően Maróthy László környezetvédelmi miniszter a „Vízlépcsőt és demokráciát!” gondolattal próbálta megnyerni a képviselőket. Ugyanakkor, és ez már hozzátartozik az 1988-as év hangulatához, voltak szép számmal ellenvélemények is. Király Zoltán független képviselő közvetlenül Maróthy háromszavas követelésére reagált felszólalásában: „Tegnap nagy taps kísérte Maróthy elvtárs új jelmondatát: »Vízlépcsőt és demokráciát«. Csak egyetlen dologban sántít ez egy picit, ha 1977-ben Magyarországon demokrácia van, akkor ma nem vitázunk a vízlépcsőről. S hogy évtizedekig nem volt demokrácia, ebben szerepe van az itt, ebben a teremben ülők jelentős részének is”. A folytatásban Király kijelentette: „A Bős–nagymarosi vízlépcső-beruházás előkészítése és megvalósítása, az ezt jellemzően kísérő alkudozások, csatározások, a döntések meghozatalának, halogatásának módja és háttere, mint cseppben a tenger, úgy reprezentálja Magyarország utóbbi négy évtizedének ellentmondásos gazdasági, társadalmi, politikai viszonyait, közéletét, avagy sokkal inkább annak hiányát”. Szentágothai János, az MTA egykori elnöke, ekkor parlamenti képviselő felszólalásában kijelentette: „Rossz, már a tervezés korai stádiumában rég elavult koncepció. Rosszabb: kellően át nem gondolt határozatok és szerződések. Legrosszabb: a döntés-előkészítési mechanizmus”. Ebben a megállapításban tulajdonképpen minden benne van, ami a beruházás értelmetlenségét aláhúzza.

A háromnapos vitát követően „szavazás” zárta le a téma tárgyalását. A pártállami parlament esetében említésre sem méltó módon, szabálytalanul lebonyolított szavazáson végül 317 igen, 19 nem és 31 tartózkodó szavazattal a képviselők a beruházás folytatása mellett „döntöttek”. A parlamenti szavazás színjátékával a pártállami vezetés egyrészt a hibás beruházásért viselt felelősségét akarta rátolni a parlamentre, másrészt a beruházásnak a demokratikus döntés látszatát kívánta biztosítani. Mindezzel azonban az MSZMP vezetése csak még több kárt okozott magának. A parlament előtt tüntetők és a beruházás ellen demonstrálók ugyanis országszerte leadták saját szavazatukat a címben feltett kérdésre: Vízlépcsőt nem, demokráciát igen!

Balogh Gábor

Borítókép: Fortepan / Philipp Tibor