1985-ben újabb fordulatot vett a dunai vízerőmű magyarországi építésének története. A pártvezetés döntése értelmében a kivitelezéssel az osztrák Donaukraftwerke vízépítő céget bízták meg. Az állampárt vezetése egy kapitalista ország magánvállalatára bízta egy kommunista presztízsberuházás végrehajtását. Jellemző módon a kivitelezést hitel gyanánt finanszírozta az osztrák fél. Az ellentételezés fejében az erőműben megtermelt áramot kellett volna Ausztriának átadni.
De miért pont egy nyugat-európai kapitalista nagyvállalattól kellett segítséget kérnie a magyar pártvezetésnek? Egyrészt azért, mert 1984-re az állampárt mint építtető rájött, hogy se technikai háttere, se szakembergárdája nincs az építkezés lebonyolításához. Másrészt, az ekkorra már a 10 milliárd dollárt meghaladó államadósság mellett egész egyszerűen egy fillért sem tudtak biztosítani az építkezésre. Ugyanakkor adta magát az osztrák cég ajánlata, amely 1984-ig a Duna osztrák szakaszán Hainburgnál tervezett erőművet építeni, azonban a környezetvédelmi tiltakozások ezt megakadályozták. Adott volt a cég szakembergárdája és Ausztria energiaínsége, előbbit az osztrák fél a magyar vízerőműrendszer felépítésével próbálta munkához juttatni, utóbbit pedig a magyarországi erőműből kielégíteni.
A cég vállalta, hogy felépíti Magyarország számára a közös csehszlovák–magyar vízlépcsőrendszer magyarországi szakaszát, mindezt hitelben. A beruházás kifizetését pedig nem valutában kérte, hanem energiában. A megállapodás értelmében az elkészült erőműnek 1996-tól 2015 végéig, tehát húsz éven át Ausztria számára kellett volna áramot termelnie. Mivel a magyar és az osztrák elektromos energiahálózat nem volt kompatibilis, a magyar fél azt is vállalta, hogy szintén hitelből felépítteti azokat a transzformátor-állomásokat, amelyek a két ország közötti elektromos áram átvitelét lehetővé tették volna. Az osztrák fél természetesen ezek megépítését is vállalta, cserébe elektromos energiáért. Ausztria rendkívül előnyös szerződést kötött a Magyar Népköztársasággal. A megegyezés értelmében egyrészt biztosították több száz osztrák vízügyi szakember munkalehetőségét legalább egy évtizedre, ráadásul az egyre nagyobb energiaínségben szenvedő Ausztriának elektromos áramot szereztek, amire egyre nagyobb szükség volt, hiszen az ország egyetlen atomerőművét Zwentendorfban bár felépítették, egy népszavazási döntés értelmében soha nem indították be.
Az előnytelen szerződési feltételek cseppet sem számítottak a magyar pártvezetés szemében, amelynek a beruházással egyetlen célja volt csupán, hogy bizonyítsa a rendszer életképességét. Így volt ez évtizedeken keresztül. Sztálinváros, a tiszalöki erőmű, az Olefin-program stb. célja egyértelműen a gazdasági önlegitimálás végrehajtása volt. A megegyezést a felek végül 1986-ban aláírták. Az egyezmény értelmében Magyarország vállalta az osztrák szakemberek teljes ellátását, beleértve az elhelyezésüket is. De nem ám nyomort jelentő munkásszállásokon, amit a magyar szakmunkásoknak tartottak fenn. Az osztrák munkások számára a magyar „proletárdiktatúra” külön lakónegyedeket építtetett Nagymaroson. A szerződést az osztrák vállalattal az Országos Vízügyi Beruházási Vállalat (OVIBER) képviselői írták alá. Ennek később még lesz jelentősége, hiszen miután a pártvezetés érezte, hogy a beruházásnak nincs társadalmi támogatottsága, az egész építkezést próbálta rákenni a magyar vízügyi szakmára, mintha ők hoztak (hozhattak volna) politikai döntést egy ilyen volumenű gigaberuházás esetében.
Közben a szakértői véleményekből az is kiderült, hogy Magyarország nem feltétlenül tudja majd teljesíteni 1996 után a szerződésben vállalt évi 1200 gigawattóra villamosenergia leszállítását Ausztria felé, mivel a nagymarosi erőmű normál üzemmenetben, csúcsrajáratás nélkül képtelen lesz ilyen mennyiségű energia megtermelésére. Mindemellett a Duna szakaszának hajózhatóvá tételére és az árvízvédelmi beruházásokra egyáltalán nem volt fedezet. Emellett azok a rendkívül fontos kiegészítő beruházások, így például a szennyvízelvezetési és tisztítási beruházások, csak az erőmű elindítását követően valósultak volna meg – óriási kérdés ismerve a magyar gazdaság állapotát, hogy miből finanszírozták volna mindezt? – ami további súlyos ökológiai problémákat okozott volna.
Minderről természetesen a pártvezetés nem tájékoztatta az ország lakosságát, de még a közvetlenül érintett helyi lakosokat sem. A Népszabadság 1986. május 30-i számában így ünnepelte a szerződés létrejöttét: „A két ország mindjobban bővülő gazdasági kapcsolataiban kiemelkedő jelentőségű a most megkötött szerződések nyomán megvalósuló széles körű együttműködés, amely meggyőzően mutatja azt is, hogy mindkét ország a hosszú időre szóló békés kapcsolatokra, a jószomszédi viszony további erősítésére törekszik.” A Duna-menti építkezések 1986-tól felgyorsultak.
Balogh Gábor
A cikksorozat első része elérhető:
Borítókép: Fortepan / Urbán Tamás