1988-ban a Történelmi Igazságtételi Bizottság az alábbi felhívást tette közzé: „Három évtizede rejtegeti a Rákoskeresztúri Új köztemető eldugott 301-es parcellájának bozótrengetege sok száz áldozatát. Eljött az ideje annak, hogy a magyar társadalom követelje a megtorlás áldozatainak, halottainak és az élőknek teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitálását”. Már ekkor sokan tudták, itt többről van szó, mint a kivégzettek földi maradványainak felkutatása és esetleges újratemetése.

A pártállami időszakban Magyarországon ifjúságnevelő munkát csak a kommunista tömegszervezetek végezhettek. A civil szféra felszámolása, valamint az egyházüldözés megindulása után a fiataloknak szóló közösségi programok szervezése illegális tevékenységnek számított, így a cserkészet is. Azonban az üldöztetés, tiltás, diszkrimináció ellenére a korábbi mozgalmak, közösségek élete nem szűnt meg az ország szovjetizálása után sem.

1988 őszén a fenti kérdés tematizálta a magyar közéletet. Nem véletlenül, hiszen a Dunán zajló természetromboló beruházás elleni küzdelem a rendszerváltoztatás és a demokrácia kialakulásának szakítópróbájává vált. Ekkor a pártállam már érezte, hogy vesztésre áll a küzdelemben, ezért a vezetői úgy döntöttek a parlamenttel „szavaztatják meg” a beruházás folytatását.