A balti nemzetek szabadságuk helyreállításáért vívott harcukat a „második szovjet” megszállás után is folytatták. A térségben élők az 1970-es évekig az „Erdei testvérek” és más földalatti mozgalmak fegyveres ellenállásának megszűnte után az 1980-as évtizedtől passzív ellenállásba és polgári elégedetlenségbe kezdtek. A szovjet elnyomás alatt felnövő új generáció első tiltakozási fóruma – a lengyel-, magyar- és csehszlovák példához hasonlóan – a környezetvédelmi kérdéseket érintette, ami hozzájárult a „másként gondolkodás” elterjedéséhez a Baltikumban is. 1986-ban Lettországban egy ökológiai tiltakozó csoport nőtte ki magát ellenzéki mozgalommá. Ez a csoport a Daugava folyóra építendő gát ellen tiltakozott, míg Észtországban egy hasonló környezetvédő ellenzéki tömörülés a helyi foszforbányák megnyitása ellen demonstrált. Az 1987-ben szerveződő észt ökológiai csoport akciója a későbbiekben „foszforháború” néven vált híressé. A foszforbányák megnyitását sikerült megakadályozni, ugyanis a Mihail Gorbacsov vezette új szovjet kormányzatot a közvélemény és a demonstrációk meghátrálásra kényszerítették. A Baltikum nemzeteinek környezetvédelmi sikerei a politikai ellenállási mozgalmak helyi előfeltételeit teremtették meg.

Észtországban ezzel szinte egy időben megalakult az Észt Hagyományőrző Társaság, amelynek célja a két világháború között kialakult nemzeti tudat helyreállítása volt. A Társaság tevékenysége az egész országban rendkívül gyorsan elterjedt, tagjai között a lakosság minden korcsoportja képviselte magát. Az Észt Hagyományőrző Társaság egy év alatt az egész országot behálózta, történelmi interjúkat készített, valamint az észt történelmet és kultúrát népszerűsítő előadásokat szervezett.

Az 1980-as évek végére megalakuló ellenzéki szervezetek első tiltakozó megmozdulásukat 1987. július 14-én, az 1941-es észt, lett és litván szibériai tömegdeportálások napján, a lett fővárosban, Rigában tartották meg. Ugyanezen a napon a három balti nemzet volt politikai foglyai elhatározták, hogy 1987. augusztus 23-án mind a három balti államban újabb tüntetéseket szerveznek, és követelik a Molotov–Ribbentrop (Sztálin–Hitler) paktum érvénytelenítését és következményeinek hatályon kívül helyezését. A békés demonstrációkra válaszul Moszkva természetesen azok erőszakos felszámolását tervezte, de az Egyesült Államokban élő balti származású politikai emigránsok kezdeményezésére a Szovjetunióra a Ronald Reagan vezette adminisztráció nyomást gyakorolt, hogy a békés tüntetésekkel szemben ne alkalmazzanak erőszakot. Reagan elnök az 1981-es lengyelországi események során már bizonyította, hogy a Szovjetunióval szemben kész konfrontálódni, ha az a közép-európai nemzetek békés szabadságvágyának útjába áll, ezért a balti államokban folyó tüntetésekkel szemben a szovjet kormányzat nem mert nyilvánosan közbeavatkozni.

A szovjet rezsim eleinte úgy vélte a demonstrációk maguktól is elhalnak, illetve azok elszigeteltek maradnak. A tüntetéseken való részvétel minden várakozást felülmúlt, ami nemcsak a hatóságokat, de a szervezőket is megdöbbentette. Az 1987. augusztus 23-i tüntetésen Tallinnban ötezer, Rigában tízezer, Vilniusban pedig ezer ember vett részt. A Molotov–Ribbentrop paktum elleni demonstrációk sikerei után nyilvánvalóvá vált, hogy az elnyomó szovjet rezsimmel szemben a polgári elégedetlenség eredményes eszköz lehet. Az 1988-as év a balti nemzetek szabadságmozgalmának gyors fejlődését hozta. A szovjet hatóságok és erőszakszervezetek a nemzeti megmozdulások megakadályozására – többször erőszakot is alkalmazva –ugyan kísérletet tettek, de félelemmel a balti emberek szabadságvágyát többé már nem tudták kordában tartani. A balti ellenzéki mozgalmakhoz egyre többen csatlakoztak, 1988 tavaszán a három ország értelmisége közös fellépéssel sürgős reformokat követelt. Észtországban, 1988 áprilisában egy „properesztrojka” jellegű Népfront megalakítását javasolták, ami alig néhány hónap alatt valóságos tömegmozgalommá nőtte ki magát. A balti nemzetek közül elsőként, 1988-ban Észtországban került elő a nemzeti lobogó. A tartui hagyományőrző klubok elhatározták, hogy a kék–fekete–fehér nemzeti színek használatát a szovjet rendszer tiltása ellenére visszaállítják, és ezzel általános nemzeti ébredést indítanak el. A nemzeti színek használata hamarosan Észtország-szerte elterjedt és a szabadságmozgalmak szimbólumává vált.

A térség rendszerváltoztatásának másik sajátosságai a zenés megmozdulások voltak. Először a tallinni zenei fesztivál keretében 1988. július 4-én több tízezer észt fiatal és rock zenész gyűlt össze, hogy közösen énekeljenek nemzeti dalokat. A „daloló tüntetés” során természetesen a nemzeti zászlók is jelen voltak, s azt a helyi világítótoronyra is kitűzték. Ez volt a „daloló forradalom” kezdete. Az egész éjszakás nemzeti dalfesztiválok egy hétig folytak, amelyeken százezer ember vett részt. A „daloló forradalom” erejétől az Észt SZSZK kormányzata komolyan megrémült, Moszkvától engedélyt kértek azok erőszakos felszámolására, de mivel ezekről az eseményekről a nyugati világ médiumai is hírt adtak, a szovjet vezetés nem mert nyílt agressziót alkalmazni. A szovjet pártvezér pontosan tudta, ha százezer éneklő tüntetővel szemben tankokat vet be az a Ronald Reagan vezette nyugati világban, politikájának bukásával jelentene egyet. Moszkva ezért úgy döntött, hogy a helyi kormányzatokat teszi felelőssé, így gyorsan le is váltották őket. De az új kommunista vezetés is tehetetlennek bizonyult és számos fontos kérdésben engedni kényszerült. Az Észt Kommunista Párt vezetése a Népfront követeléseit gyakorlatilag elfogadta, és ígéretet tett arra, hogy Észtország nemzeti érdekeit megvédi, az észt nyelv helyzetét megszilárdítja, küzd a gazdasági autonómiáért és a nemzeti szimbólumokat visszaállítja.

Az észtországi események nem álltak meg a határoknál, az események a másik két balti államban is hasonlóképpen alakultak. Az észt Népfront modellként szolgált, ennek példájára a lett és litván Népfront is megszerveződött. Lettországban és Litvániában a Népfront az értelmiségiek, környezetvédelmi klubok és volt ellenzékiek csoportjaiból alakult meg. A nemzeti színek és jelképek használata a lett és litván ellenzéki szerveződés során is előtérbe került, emellett hatalmas nemzeti tüntetéseket szerveztek. A három balti államban a Molotov–Ribbentrop paktum 1988-as évfordulóján menetrendszerű demonstrációkat tartottak. A balti nemzetek függetlenségi törekvései 1989-re szinte egyszerre csúcsosodtak ki. Az 1945 óta a Szovjetunióba olvasztott három kis nemzet polgárai már nem elégedtek meg a belső önállóság helyreállításával, ehelyett a két világháború közötti függetlenségük visszaállítását követelték. A balti nemzetek törekvéseit a szovjet vezetés természetesen nem nézte jó szemmel és az „oszd meg és uralkodj” elve alapján a baltiak egyre jobban összefonódó közös fellépéseivel szemben megpróbált feszültséget szítani.

Moszkva politikájára a térségben élők összefogással válaszoltak. A Molotov–Ribbentrop paktum aláírásának ötvenedik évfordulójára, 1989. augusztus 23-ra közös tüntetés hirdettek, amely az előző évekbeli tüntetésektől annyiban különbözött, hogy a fővárosokban egy időben megtartott tömegdemonstrációkat ezúttal összekötötték. A „balti élőláncnak” elnevezett esemény kétmillió ember összefogásával zajlott. Néhány nappal a magyarországi Páneurópai pikniket követően, a közép-európai rendszerváltoztatás újabb fontos és katartikus pillanata érkezett el, amikor szabadságukért a kis balti nemzetek együtt álltak ki. Az esemény súlyát jól szemlélteti, hogy 30 évvel később, 2019-ben egy korabeli résztvevő erre így emlékezett: „Mi tényleg eléggé magunknak valók voltunk egyébként, de harminc éve kiálltunk, és kinyújtottuk a kezünket. Én akkor egy cipőgyárban dolgoztam. Riga mellé mentünk ki egy faluba, a városban már annyian álltak láncban, hogy három vagy négy kört kellett alkotniuk, el sem fértek. Leparkoltuk a zsigulit, vittük a rádiót, hogy halljuk mikor kell megfognunk a mellettünk álló kezét.”

A balti élőlánc észt kezdeményezés volt. Az emberek egymás kezét fogva alkottak hatszáz kilométeres láncot, amellyel azt kívánták szimbolizálni, hogy az itt élők nemcsak nemzetállami státuszukat kívánják visszaállítani, de szabadságvágyuk közös és nem ismer határokat. A szervezők úgy számolták, hogy egy emberre átlagosan másfél métert számolva legalább félmillió résztvevőre van szükségük, hogy a három főváros között a lánc végigérjen. 1989-ben a három országban összesen 7 millióan éltek, így az élőlánc megszervezése jelentős erőfeszítéseket igényelt, a szervezők ezért úgy készültek, ha a szükséges félmillió felvonuló nem jön össze, a hiányzó szemeket zászlókkal, népviseletekkel, nemzeti színű szalagokkal pótolják. Minderre nem volt szükség. 1989. augusztus 23-án a szükséges félmillió helyett kétmillió ember kapaszkodott össze, a közös véleménynyilvánításban minden harmadik lakos részt vett. A lett Népfront akkori vezetője, Dainis Ivans így emlékezett vissza: „Soha nem volt meg a történelmünkben, hogy a nemzet ennyire egységben volt, fantasztikus szolidaritásban. Azt éreztük, hogy a három kis ország együtt nagy erővel bír.”

A „daloló forradalom” és a „balti élőlánc” a 30 évvel ezelőtti közép-európai rendszerváltoztatások fontos történelmi mérföldkövei voltak, amelyek egyértelműen jelezték mind a Szovjetunió, mind a nyugati világ felé, hogy a balti- és a közép-európai nemzetek szabadságvágya megtörhetetlen. A térséget évtizedek óta megosztó határokat a közép-európaiak nem ismerték el, s ennek bátran hangot is adtak. A Baltikum népei 1989 őszére nemzeti jelképeik alatt egységes Népfrontokba szerveződtek, így a három ország rendszerváltoztatása kezdetét vehette, amely 1991-re elhozta nemzeteik számára a függetlenséget.

Nagy Gergely

Folytatása következik!