„A Szovjetunióban első ízben közöltek fotókópiát az 1939-es szovjet–német egyezmény titkos záradékának orosz nyelvű változatáról. Az 1939-ben aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum titkos kiegészítő jegyzőkönyve a Szovjetunió befolyási övezetébe utalta a három független balti köztársaságot és Lengyelország egy részét. A Szovjetunió mind ez idáig azt állította, hogy a szovjet levéltárakban nincs nyoma a jegyzőkönyvnek, és a mai napig ragaszkodik ahhoz, hogy annak eredeti példánya nincs birtokában. Tavaly nyáron szovjet kiadványokban megjelent a nyugatnémet külügyminisztérium levéltárában őrzött német nyelvű másolat kópiája, és Mihail Gorbacsov támogatásával bizottságot állítottak fel a titkos jegyzőkönyv felkutatására.” – tudósított az eseményekről a Népszava, 1990. március 1-én. Az idézet utolsó mondata rendkívül fontos adalékkal szolgál a történet megértéséhez. Gorbacsov 1990-ben döntött a titkos záradék szövegének nyilvánosságra hozataláról, csak azt követően, hogy Nyugat-Európában már megszellőztették a dokumentum létezésének hírét.

Habár a glasznoszty, azaz a nyíltság politikájának keretében fajsúlyos történelmi kérdésekről 1986 óta nyíltabban, nagyobb bátorsággal lehetett beszélni, publikálni a Szovjetunióban, a paktum még mindig tabutémának számított. Nem véletlenül. A Szovjetunió a titkos jegyzőkönyvre alapozva kebelezte be a balti országokat, foglalta el Lengyelország területének közel felét – 1945 után a teljes lengyel állam a szovjet világ részévé vált – és Besszarábiát, amely területek azóta is a Szovjetunió, vagy a szovjet érdekszféra részét képezték. Ráadásul 1945-ben Moszkva szövetségesei, a britek és az amerikaik minden más szovjet területi hódítást jóváhagytak. Így került egész Közép-Európa a szovjet övezetbe. A döntést, 1975-ben a helsinki megállapodások keretében ismételten megerősítették azzal, hogy elismerték a fennálló érdekszféra-határokat. A politikai elit a történelem elfelejtésére, átírására törekedett és erre próbálta rávenni saját állampolgárait is a vasfüggöny mindkét oldalán. A kommunista diktatúrába kényszerített emberek azonban nem felejtettek. 1975-ben, párhuzamosan a helsinki megállapodások aláírásával balti értelmiségiek egy csoportja aláírásgyűjtésbe kezdett a paktum elítélése és következményeinek megszüntetése okán. Az aláírókhoz orosz másként gondolkodók, így Andrej Szaharov fizikus, emberjogi harcos is csatlakozott, akit éppen ebben az esztendőben tüntettek ki Nobel-békedíjjal. Tizennégy évvel később, a közép- és kelet-európai antikommunista forradalmak egyik legjelentősebb eseménye is a paktumhoz és aláírásának napjához kötődött. 1989. augusztus 23-án több mint kétmillió a balti országokban élő ember alkotott hatszáz kilométeres élőláncot a paktum elleni tiltakozás és országaik szabadságának visszaszerzése érdekében. Érezhetjük a különbséget. Míg Nyugat-Európa saját történelmét elfelejtő lakosságának leleplező újságírók cikkeire volt szüksége a paktum titkos záradékának megismeréséhez, a vasfüggönyön innen élők sosem felejtették el a dokumentum létezését és brutális következményeit.

A két totalitárius diktatúra 22 hónapig tartó együttműködésének egyik legsötétebb fejezete a katyńi mészárlás volt. 1940 tavaszán Sztálin döntésére több mint húszezer lengyel hadifogoly katonatisztet végeztek ki tarkólövéssel az NKVD hóhérai. Közöttük voltak a németek által fogságba ejtett lengyel katonatisztek is, akiket Hitler egész egyszerűen átadott Sztálinnak, hogy ez esetben a szovjetek végezzék el a „piszkos munkát”. A katyńi mészárlás, fennállása alatt a Szovjetunió egyik legféltettebb titka volt, hasonlóan a paktum titkos jegyzőkönyvéhez. 1990-ben Gorbacsov a tömeggyilkosság tényét is kénytelen volt nyilvánosan elismerni. Egy évvel később megkezdődött a tömegsírok feltárása, amelyek még az 1991-es augusztusi puccskísérlet napjaiban sem álltak le. Mart Laar észt történész, hazája egykori miniszterelnöke könyvében rámutatott arra, hogy az antikommunista mozgalmak elsősorban a történelem értelmezésében, valamint a nyelv és a kultúra megőrzésében látták a szabadság visszaszerzésének zálogát: „Az emlékek jelentősége és az igazság életben tartása a mindennapos hivatalos hazugságok tömegében meghatározónak bizonyult az elnyomott népek jövőjének kialakításában. Ezért szálltak szembe a kommunista hatóságok ama törekvésével, hogy újraírják történelmüket, és a fiatalabb generációnak tovább hagyományozták az igazságot nemzeti örökségükről, az orosz és szovjet elnyomással szembeni ellenállás régi hagyományáról. Ezért volt olyan fontos az ellenállást életben tartani, hogy legyen miről mesélni, úgy a balti államokban az erdei testvérek harcáról, mint Magyarországon az 1956-os eseményekről vagy Csehszlovákiában az 1968-ban történtekről.”

2011 óta augusztus 23-a, a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja az Európai Unió országaiban. Két évtizedet kellett erre várnia az 1989–1990-ben szabadságukat visszaszerző nemzeteknek. Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója idei megemlékező beszédében hangsúlyozta: „Amikor 1989-ben és 1990-ben antikommunista forradalmunk során leráztuk magunkról a diktatúrát, abban reménykedtünk, hogy végre megtörténik az igazságtétel, hogy velünk együtt a szabad nyugati világban is kimondják majd: ami történt, ugyanolyan súlyos bűn volt, mint amit a náci típusú diktatúrák követtek el, melyek tetteseit méltán és máig tartó megvetés sújtja. Nem így történt. Több mint két évtizedet kellett várnunk, hogy térségünk kezdeményezésére az Európai Unióban 2011-től végre közös emléknapon hajthassunk fejet a totális diktatúrák európai áldozatai előtt.” 1991-re a szabad választásokkal és a szovjet megszálló csapatok távozásával Közép-Európa ismét szabad lett. A közös európai történelmi múlt helyes értelmezése azonban váratott/várat magára. Ebben segíthetnek a közös európai emléknapok, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy ne merüljön feledésbe a két totalitárius diktatúra egy tőről fakadó emberellenessége.

Balogh Gábor