1988-ban egyre több jel utalt a Szovjetunió gazdasági végelgyengülésére. Gorbacsov és csapata 1985-től a stratégiai fegyverzetek leszerelésében és a hadsereg létszámának csökkentésében volt érdekelt. Ebben a szándékában nem a birodalom pozícióinak feladása, hanem a gazdasági kényszer vezette. A szovjet vezetés azt gondolta, hogy a csapatlétszám és a fegyverzet számának csökkentése nem veszélyezteti a nagyhatalmi érdeket, ráadásul a leszerelés jól „eladható termék” lesz a nyugati közvélemény felé. Mint Gorbacsov politikájának oly sok eleme – végül ez is visszafelé sült el, ami viszont a közép-európai térség számára a szovjet megszállás alóli felszabadulást jelentette.
Gorbacsov elgondolása a leszereléssel kapcsolatban az volt, hogy az így megspórolt rubelmilliárdokat más célokra tudja majd fölhasználni. Erre szükség is lett volna, hiszen Szovjetunió-szerte nőtt az elégedetlenség a párttal és vezetőjével szemben. Bányászsztrájkok, tüntetések, demonstrációk jelezték, hogy a szovjet emberek elégedetlenek a politikai vezetéssel. A katonai költségvetésből felszabaduló összeg valóban sok minden másra bőségesen elég lett volna, de azzal nem számolt a főtitkár, hogy ezzel a Szovjetuniót fennállását garantáló katonai-ipari hálózatot a csődbe viszi, s ezzel milliókat tesz munkanélkülivé, akiken a megspórolt összeggel sem tud segíteni. Erre többen, így Gorbacsov katonai tanácsadója Szergej Ahromejev tábornok is felhívta a peresztrojka csapatának figyelmét: „Hatalmas áldozatok árán első osztályú fegyvergyárakat hoztunk létre, semmivel sem rosszabbakat, mint az amerikaiak. Talán ön azt kívánja, hogy szakítsák meg a gyártás folyamatát, és álljanak át fazekakra?” Rendkívül egyszerű a megfogalmazás, de benne van a lényeg. A Szovjetunió a felületes megfigyelő szemszögéből nézve ördögi körbe került, de valójában mindig is abban volt. A Reagan-adminisztráció által az 1980-as évek elején beindított fegyverkezési versenyben a kommunista állam alulmaradt, hiába a felfuttatott fegyvergyártás, a „Donyec-medence nem tudta legyőzni a Szilícium-völgyet”. Ugyanakkor a Szovjetunió léte első pillanatától háborús állapotokra volt berendezve, az ellenfél hol külső volt, hol a saját polgárai ellen viselt hadat. Nem volt megoldás. Gorbacsov végül a fegyverzetcsökkentés mellett döntött, mivel úgy gondolta, ez még mindig a kisebbik rossz, s így talán a birodalmat sikerül megmentenie.
Az erről szóló elhatározását 1988. december 7-én jelentette be az ENSZ Közgyűlésén. Az eredeti tervekben szó sem volt teljes csapatkivonásról, illetve a megszállt országok függetlenségének helyreállításáról, pláne nem a Varsói Szerződés feloszlatásáról. Gorbacsov félmillió katona kivonását jelentette be a közép- és kelet-európai térségből. Természetesen ez sem kis szám, és a bejelentés önmagában véve jelentős, de azt állítani, hogy ekkor itt már minden eldőlt, félrevezető lenne. A térség függetlenségének visszaállításáig, 1991-ig még nagyon hosszú időnek kell eltelnie. S habár ez a bejelentés egyoldalú haderőcsökkentésről szólt, valójában Gorbacsov azon dolgozott, hogy az amerikaik és nyugat-európai szövetségeseik hasonló csökkentést hajtsanak végre. Szerencsére az 1980-as évek nyugati politikai elitje két lábbal járt a földön, s nagyon jól tudták, hogy a szovjet ajánlat tisztességtelen, hiszen az amerikai haderő – valamint a saját haderők – leszerelését követően a kontinensen még mindig fegyverben áll a Szovjet Hadsereg, s ezzel a hidegháború kényes egyensúlya azonnal felborulna.
Budapesten, a Honvédelmi Minisztérium illetékeseinek számításai szerint Magyarország esetében a megszálló erők negyedét érintette Gorbacsov 1988-as bejelentése. Ugyanakkor ez itthon a pártvezetés számára hasznosítható intézkedés volt, hiszen a magyar lakosság megszállókkal szembeni elégedetlensége egyre nyilvánvalóbbá vált. A szovjet katonák által elkövetett bűncselekmények, amelyek skálája a betöréses rablástól a gyilkosságig terjedt, s az, hogy cselekedeteik büntetlenek maradtak (magyar bíróság nem is ítélkezhetett felettük az 1957-es megállapodás értelmében, holott az áldozatok minden esetben magyar állampolgárok voltak) egyre nagyobb megbotránkozást váltottak ki a civil lakosságból.
A részleges csapatkivonásra végül 1989. április 25. és június vége között került sor. Ennek keretében összesen 11.300 fő, 470 harckocsi, 200 löveg és aknavető valamint 2900 különböző típusú gépjármű került kivonásra. Az első szerelvények Kiskunhalasról indultak a Szovjetunióba. A kivonás során a szovjetek több laktanyát és műemlék épületet is kiürítettek. Utóbbiak között említendő a gödöllői Grassalkovich-kastély, valamint az esztergomi szeminárium épülete és a kanonoki házsor. De ezzel a kétségkívül látványos akcióval a csapatkivonások jó időre le is álltak. Közben a magyar társadalom, egyre nyíltabban követelte a szovjet csapatok teljes kivonását Magyarország területéről. Nagy Imre és az 1956-os hősök újratemetésének napján, 1989. június 16-án a Hősök terén, Orbán Viktor, a Fiatal Demokraták Szövetsége szónoka történelmi beszédében követelte a csapatok távozását: „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.”
A pártállam legkonzervatívabb vezetői számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a kérés teljesítése elodázhatatlan. Azonban az érdemi tárgyalások még így is csak 1990 januárjában kezdődtek meg. Hogy ez megtörténjen, Németh Miklós miniszterelnök január 5-én levelet írt szovjet kollégájának, Nyikolaj Rizskovnak, kérve a tárgyalások mihamarabbi elindítását. A megkeresés eredményes volt, két hónappal később, 1990. március 10-én Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter, aláírták a kivonásról szóló egyezményt. A megállapodás értelmében a kivonulás 1990. március 12-én vette kezdetét, míg a befejezés időpontját – nem kevés vita árán – 1991. június 30-ban határozták meg. Kiemelendő az egyezmény 9. cikkelye, amely szerint: „Ezen egyezmény rendelkezései nem érintik a felek között érvényben lévő két- és többoldalú egyezményekből eredő kötelezettségeket, beleértve azokat, amelyek az 1955. május 14-én Varsóban kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződésből származnak.” Magyarán, bár a Szovjetunió beleegyezett a csapatok teljes kivonásába, a Varsói Szerződés feloszlatásáról szó sem volt, ami biztosította Moszkva számára a beavatkozás jogát. Magyarország továbbra is a szovjet csapatok akciórádiuszában maradt. Ezt azért kell kiemelnünk, mert 1990 tavaszán, még senki sem tudta, hogy két év múlva a Szovjetunió már nem fog létezni, és Magyarország Ukrajna megalakulásával új keleti szomszédot kap. Az egyezmény aláírása kapcsán kiemelendő, hogy mind az előkészítő tárgyalásokon, mind az aláírásnál a katonai szakértők és a diplomaták mellett jelen volt Raffay Sándor az MDF, Kósa Lajos a FIDESZ és Demszky Gábor az SZDSZ részéről, ami jelzi az új idők beköszöntét.
A csapatkivonásról szóló egyezmény alapján felállított ütemterv A 97/1990. (V.29.) MT rendelet melléklete
Magyar részről a kivonulást Annus Antal vezérőrnagy, míg a szovjet fél részéről Matvej Burlakov vezérezredes, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka koordinálta. Az ő feladatuk volt a két fél közötti vitás kérdések megoldása. Ezeket két nagy csoportba sorolták: az első a megszállással kapcsolatos pénzügyi kérdések ügye, a második a szovjetek által okozott környezeti károk megtérítése. Annus Antal vezérőrnagy szerint a probléma az volt, hogy az 1990-es kivonulásról szóló egyezmény politikailag nem volt megalapozva. Erről a következőket mondta 1991 nyarán a Magyar Nemzetnek adott interjújában: „Csehszlovákia úgy írta alá a kivonulásról szóló jegyzőkönyvet, hogy a Szovjetunió elnézést kért 1968-ért. A magyar–szovjet csapatkivonási egyezménynek ilyen politikai alapja nem volt. Az, miként kerültek ide, hogyan maradtak itt a szovjet csapatok, valamint 1956 értékelése teljesen hiányzott, és ennek hatása még mindig érezhető. Én kimondtam: 1956 megszállás volt, egyoldalú egyezményeket kényszerítettek ránk, így meglehetősen furcsa volna, ha maradéktalanul megkapnák annak ellenértékét, amit ők építettek. Hiszen itt-tartózkodásuk évtizedei alatt komoly károkat okoztak.” Pedig a szovjetek pontosan ezt akarták elérni, utólagosan ki akarták fizettetni Magyarországgal a több mint 45 évig tartó megszállást. Ebbe a tisztességtelen alkudozási folyamatba az időközben demokratikus módon hatalomra kerülő Antall-kormány nem ment bele. Az új magyar kormányzat e helyett kártérítési igényt jelentett be a hatalmas mértékű szovjet környezetkárosítás miatt. Ezt természetesen a szovjet fél nem volt hajlandó elismerni, s ezért tudatosan lassították a kivonulást, illetve a folyamat során olyan csapásmérő erőket hagytak hátra Magyarországon, amelyek célja egyértelműen a politikai nyomásgyakorlás volt. Mindez jól mutatja, hogy a szovjet vezetés a megszálló csapatok magyarországi tartózkodását nem tartotta lezárt ügynek.
Balogh Gábor
A cikksorozat eddig megjelent részei az alábbi címekre kattintva elérhetőek:
Szovjet csapatok Magyarországon – A kezdetek