Gorbacsov politikai pályafutása legjelentősebb döntését hozta meg akkor, amikor hozzájárult a sztálini diktatúra visszásságainak részleges feltárásához. Azt azonban az utolsó szovjet főtitkár sem gondolta, hogy a történelem visszatérése az emberek személyes életébe a birodalom bukását okozza majd.
„A párt abban a pillanatban lett halálra ítélve, amikor a történelem nem volt többé az eszköze.” – állapította meg David Remnick amerikai újságíró, aki Gorbacsov regnálása alatt a The Washington Post tudósítójaként dolgozott Moszkvában. A glasznoszty, azaz a nyíltság politikájának meghirdetésével párhuzamosan a pártvezetőség úgy döntött, hogy lehetőséget biztosít a sztálini korszak bizonyos törvénysértéseinek feltárására. Gorbacsov és tanácsadója, Alekszandr Jakovlev arra jutottak, hogy a múlt részleges feltárásával, kinyitnak egy szelepet, amelyen keresztül távozhat a társadalomban felgyűlt feszültség, s ez hozzásegíti a pártot az átépítés, azaz a peresztrojka végrehajtásához. Mert azzal mindketten tisztában voltak, hogy az átalakítás előfeltétele a nyíltság. Azt viszont már egyikőjük sem értette meg, hogy a sztálini időszakot nem lehetett kiemelni és külön kezelni a Szovjetunió történetétől. Ahogy azt sem értették meg, hogy a sztálini korszak vizsgálatát nem lehetséges leszűkíteni a diktátor regnálása idejére, arra is választ kellett adni, honnan jött, mik voltak az előzmények, hogyan történhetett meg mindaz, amit sztálini terrornak nevezünk és erről miért kellett hallgatni az események után évtizedekig? A Sztálin-korszak terrorjának feltárása egy jól hangzó program volt, Gorbacsov úgy gondolta, a rendszerrel kapcsolatos minden problémát rá lehet aggatni a néhai diktátorra, mintha Sztálin előtt és után semmiféle igazságtalanság nem történt volna.
A szovjet polgárok évtizedeken keresztül éltek úgy, hogy az őket, vagy a családtagjaikat ért sérelmeket mélyen magukba kellett fojtaniuk, arról senkinek sem beszélhettek. Az embereket lényegében történelmen kívül helyezték, ehelyett megalkottak egy szovjet áltörténelmet, kezdve a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” legendájával, vagy éppen a második világháború történetének egyoldalú bemutatásával. Ezt az áltörténelmet évfordulók, emléknapok és hivatalos ünnepségek sorozatával próbálták meg legitimálni. Ebbe a receptbe az egyén története egész egyszerűen nem fért bele, hiszen akkor kiderült volna, hogy 1917 novemberében Oroszországban egyáltalán nem volt forradalom, vagy éppen az, hogy a második világháború története a Szovjetunió számára nem az 1941-es német megszállással, hanem a Vörös Hadsereg lengyelországi bevonulásával kezdődött. Ezen események mögött emberi sorsok, egyéni történetek húzódtak meg, amelyekről nem lehetett megemlékezni, hiszen az leleplezte volna a szovjet vezetés által megkonstruált áltörténelmet. Az emberek sorsa élete, halála teljesen eljelentéktelenedett a hivatalos szovjet történetszemléletben. Václav Havel történelmi ellehetetlenülésnek nevezte ezt az állapotot: „Ez az ellehetetlenülés érvényteleníti a halált, mint halált, s ezzel az életet, mint életet is: az ember élete egy nagy gépezet alkatrészének egyhangú működésévé válik, a halála pedig egyenlő az alkatrész kiselejtezésével.” A kommunista történetszemlélet kulcsszava a felejtés volt. Ez így volt nem csak a Szovjetunióban de az összes kommunista diktatúrában is. Magyarországon 1956 felejtésére, tagadására épült a Kádár-rezsim, Lengyelországban a katyni vérengzés volt a fő történelmi tabutéma, Csehszlovákiában az 1948 majd az 1968-as események, míg a balti államoknak azt kellett elfelejteniük, hogy valaha ők is a Szovjetuniótól független országok voltak.
Mindez persze nem annyira meglepő, hiszen a párt még a saját történelmét is meghamisította. Sztálin „szellemi irányítása” mellett kiadtak egy új párttörténeti tankönyvet, az ún. „rövid tanfolyamot”, amely a szovjet rezsim áltörténelmét tartalmazta. A könyvben kihagyták, vagy jelentősen csökkentették az olyan pártvezetők történelmi szerepét, mint Trockij, Buharin, Zinovjev és a „lenini gárda” több más tagjáét. Sorsuk az 1930-as évek második felében teljesedett be: Trockij kivételével – őt majd 1940-ben éri utol a végzete Mexikóban, egy jégcsákány segítségével – koncepciós perek eredményeképpen mindnyájukat kivégezték, személyüket törölték a szovjet történelemkönyvekből, róluk beszélni bűncselekménynek minősült.
Négy évtizeddel később Sztálin utódja, Gorbacsov úgy gondolta, az 1930-as évek koncepciós pereiben elítéltek és ártatlanul kivégzettek rehabilitálásával, a múlt egy hányadának helyére illesztésével megerősítheti saját pozícióját. Azonban ahogy elkezdték feltárni a szovjet múlt eme fejezetét, a kutatók rájöttek, hogy ebben a történelemkönyvben valójában minden oldal feketével van írva. A fiatalabb generációk számára ekkor lett teljesen világos, hogy a terror nem a ’30-as években, hanem 1917-ben kezdődött. Egyre több szó esett a Gulágról, tanulmányok jelentek meg Ukrajna kiéheztetéséről, a holodomorról, egyre többen írták meg a glasznoszty sajtótermékeiben saját, vagy szüleik, nagyszüleik sorsát, sor került olyan irodalmi alkotások legális megjelentetésére, mint például Az Arbat gyermekei Anatolij Ribakov tollából. Mindezzel együtt azonban egyre több kérdés merült fel az emberekben, amelyek megválaszolásával arra jutottak, hogy a rendszer velejéig romlott és nem megreformálható.
1988-ban létrejött a Memorial nevű szervezet, amelynek célja a rendszer áldozatainak megnevezése és emlékük megőrzése volt. A történelem többé már valóban nem a párt eszközeként funkcionált, egyre többen tárták föl saját vagy családjuk múltját, ezzel a történelem ismét az emberek életének részévé vált, mindez azonban aláásta a birodalom maradék hitelességét is, ami rövid időn belül a bukásához vezetett.
Balogh Gábor
A sorozat megelőző részei:
A Szovjetunió útja a bukás felé – Afganisztán
A Szovjetunió útja a bukás felé – Lengyelország
A Szovjetunió útja a bukás felé – A Kreml, mint összkomfortos öregek otthona