Az 1970-es évtized második felére egyértelművé vált, hogy a román kommunista diktátor Nicolae Ceaușescu kezdeti konszolidációs politikája csupán hatalma megszilárdításának eszköze volt. A román pártvezető fokozatosan építette a térség utolsó sztálinista diktatúráját, amely elviselhetetlen életkörülményeket teremtett az országban. Úgy tűnt senki sem mer szembeszállni a kommunista önkénnyel, s ekkor 1977. augusztus 1-jén a Zsil-völgyi bányászok váratlanul sztrájkba léptek, hogy így tiltakozzanak a hatalom őket érintő intézkedései ellen. Ekkor hangzott el a címben szereplő mondat: „Azt kell csinálni, amit a magyarok csináltak ’56-ban”.

Bár a diktatúra évtizedeiben, Magyarországon is törvény írta elő az orosz nyelv kötelező tanítását és tanulását, viszonylag alacsony volt azok száma, akik ténylegesen beszéltek is oroszul. Ennek okai egyrészt az oktatás színvonalában, másrészt a megszállók nyelve elleni csendes lázadásban keresendő. Az orosz nyelv kötelező oktatása a rendszerváltoztatás idején, 1990-ben került eltörlésre.

1988 márciusában a Szovjetszkaja Rosszija márciusi számában közölte egy leningrádi főiskola tanár, Nyina Andrejeva nyílt levelét. Az Elveimet nem adhatom fel című írásban a szerző hitet tett a kommunista eszme és a Szovjetunió léte mellett, egyben elutasította a glasznoszty és a peresztrojka politikáját, ezzel súlyos kritikát fogalmazott meg a főtitkárral, Gorbacsovval szemben. Az írás, de még inkább annak közlése rávilágított arra, hogy vannak a Szovjetunióban olyan erők a kommunista párt élén, akik nem adták fel a keményvonalas politizálás eszköztárát, s egyértelművé vált, ha ők kerülnek a hatalom közelébe élni is fognak ezekkel a lehetőségeikkel. 

1987 júniusában az eredetileg nyomdász végzettségű volt borsodi párttitkárt Grósz Károlyt helyezte a Minisztertanács elnöki székébe a pártvezetés. Grósz ekkor már három éve a fővárosi pártszervezetet irányította, s két éve a Politikai Bizottságnak is a tagja volt. Neve összeforrott a rendszer bukásának időszakával, ugyanakkor politikájával nem a rendszerváltoztatást akarta elősegíteni, hanem éppen ellenkezőleg a diktatúra megerősítésére törekedett.

„Pesti lány ma már nem megy textilgyárba. Tehát az utánpótlást vidékről kell toboroznunk. Borsod megyéből, Hajdúból, Bácsból, Szabolcsból. A falusi lányok tizenévesen bekerülnek a fővárosba, illetve a főváros egyik üzemébe. Itt dolgoznak, de ettől még nem lettek városi lányok” – jegyezte meg egy budapesti szövőgyár párttitkára az 1970-es években. A diktatúra évtizedei alatt a vidéki lakosság városokba történő áramlása felgyorsult. Mindezt a rendszer tudatosan erősítette, mivel így akarták munkaerővel feltölteni a városban létrehozott gyárakat, egyben ezzel próbálták ellehetetleníteni a vidéki életet. A városba érkező munkások számára fenntartott munkásszállók és a megváltozott életkörülmények azonban legtöbbjük számára egyáltalán nem a „szocialista paradicsomot” jelentették. Különösen igaz volt ez a nők esetében.

1938 végén, Európa utolsó békés Karácsonyán nevezte ki Gyulafehérvár püspökévé XI. Piusz pápa Márton Áron áldozópapot. Történelmi időben kapott történelmi küldetést a 20. század egyik legnagyobb alakja, aki főpapi működése idején bátran szembeszállt mindkét totalitárius diktatúrával és képviselőivel. Emiatt börtönbüntetést, üldöztetést és fogságot kellett elszenvednie, élete sokszor veszélyben forgott, de Márton Áron mindvégig hű maradt vállalt kötelességéhez. „Non recuso laborem”, azaz nem futamodom meg a munkától – szól választott püspöki jelmondata, amelyhez valóban mindvégig hűen cselekedett.