A Magyar Szabadság Éve

A szovjet csapatok kivonása Magyarországról II.

A szovjet csapatok Magyarország területéről való kivonásáról szóló egyezményt 1990 márciusában írták alá a két ország külügyminiszterei. A kivonás befejezésének dátumaként 1991. június 30-át jelölték meg. A külső szemlélő számára olybá tűnhetett, mintha az Antall-kormánynak mindezzel már feladata sem lett volna, azonban nagyon hamar kiderült, hogy az 1990. márciusi egyezmény nem több egy papírfecninél, valójában az első szabadon választott magyar kormány érdekérvényesítő-képessége, valamint a Szovjetunió aktuális belpolitikai helyzete határozta meg a csapatkivonás végrehajtásának sebességét. A kabinet sikeres politikájának eredményeképpen a csapatok végül két héttel a megadott határidő előtt távoztak, úgy hogy közben sikerült elhárítani a szovjetek elképesztő anyagi követeléseit is.

Annus Antal vezérőrnagy, a kivonulásért felelős kormánymegbízott, szovjet tisztekkel való találkozásai során felfigyelt arra, hogy a katonai vezetés éles ellentétben állt a gorbacsovi politikai vonallal. A Magyarországon szolgálatot teljesítő katonák nem nézték jó szemmel, hogy Moszkva fokozatosan feladja a birodalom katonai stratégiai szempontjából kulcsfontosságú közép-európai térséget. A katonák a régióra továbbra is, mint a Szovjetunió biztonsági zónájára tekintettek, s ennek érdekében próbálták befolyásolni a döntéshozókat. Gorbacsov ezzel szemben 1990-ben már odáig jutott, hogy a bolsevikok 1918-as taktikáját próbálta meg alkalmazni. Ezt utóbb a történettudomány a „Breszt-litovszk szindróma” névvel látta el, utalva a Lenin által 1918-ban a németekkel megkötött békére, amely megfosztotta Oroszországot közép- és kelet-európai területeitől, de cserébe megmaradtak a bolsevikok kezén a történelmi Oroszország térségei. 1990 végére Gorbacsov a birodalom megőrzése érdekében hajlandó volt feláldozni a külső kliens államokat, abban bízva, hogy így megerősíti a Kreml pozícióit, amiből kifolyólag a szomszédos országok úgyis a Szovjetunió befolyása alatt maradtak volna. Természetesen mindezt Moszkvában a keményvonalas politikai és katonai vezetők előtt nem volt olyan egyszerű tálalni, így ha a birodalom fővárosában időnként más szelek fújtak, az érződött Magyarországon is a csapatkivonások sebességén. Annus tábornokot idézve: „A szovjet viszonyok alakulását Burlakov vezérezredes úgy jelezte, mint egy szeizmográf. Amikor ő a legharciasabb nyilatkozatokat tette, hogy leállítják a csapatkivonást, akkor volt a legkritikusabb a helyzet a Szovjetunióban.” Ilyenre nem egyszer volt példa, ismét csak alátámasztandó, hogy ami 1990–1991-ben Moszkvában zajlott a színfalak mögött, az nem tét nélküli mérkőzés volt. 

A történetet az egyszeri szovjet katona és tisztje szemszögéből nézve, megállapítható, hogy többségük egyáltalán nem akart hazatérni. A hivatásos katonatisztekre otthon semmi sem várt, teljesen kilátástalan helyzet fogadta őket, míg a legénységi állomány számára a magyarországi szolgálat „üdülés” volt az otthonihoz képest. A hivatásos tiszti állomány jelentős részének nem ajánlották fel a továbbszolgálás lehetőségét, ami egzisztenciájuk elvesztésével járt. A hazatérést követően jelentős részük forgalomból kivont vasúti teherszállító vagonokban folytatta életét a családjával együtt. (A Szovjetunió felbomlását követően nagy részük az oligarchák testőrségeibe állt be a megélhetés érdekében.) A szovjet fél nagy valószínűséggel azért akarta „kifizettetni a megszállást”, hogy a hazatérő katonák lakhatását megoldja. Erre utal az a tény, hogy a szovjet védelmi költségvetést 1990-ben 2,7 milliárd transzferábilis rubellel (50 milliárd forint) csökkentették. Nagyjából ekkora összeget (54 milliárd forint valutában) követeltek a magyar kormánytól. A mintát az NSZK szolgáltatta, ahol vállalták, hogy az NDK-ból való kivonulásért cserébe a németek lakásokat építenek a szovjet katonáknak, saját hazájukban. (Természetesen ez utóbbi program sem valósult meg teljes egészében, bár az tény, hogy idővel 1990-től a Szovjetunió lakossága a német haderő, a Bundeswehr élelmiszer-segélycsomagaival egészíthette ki a megélhetését. Elképzelhetjük mekkora szégyent éltek át a szovjetek, amikor az egykori legyőzöttek élelmiszercsomagjaira szorultak.)

Mindettől függetlenül egy megszállt országtól követelni a 45 évig tartó megszállás költségeit arcátlanság volt. Különösen figyelembe véve a mérleg másik serpenyőjét, amelyben a magyar szakértők által megállapított tételek szerepeltek. Ezek közül a legkomolyabb mintegy 60 milliárd forint értékben a környezetkárosítás elhárításának költsége volt. Felsorolni sem lehet, hogy milyen környezetszennyező örökséget hagytak maguk után a kivonuló csapatok. Keleti György, a Honvédelmi Minisztérium szóvivője, tanulmányában a sármelléki repülőtér példáját emelte ki: „A megdöbbentő mértékű károkozás egy szomorú példájává vált a sármelléki repülőtér és környékének állapota, amely a szovjet katonák üzemanyag-tárolásának és elköltözésükkor a kerozintartályok szakszerűtlen, erőszakos kiemelésének következtében alakult ki. Az eredmény az lett, ha az ott lakók vizet húztak az ásott kutakból, a víz tetején lévő kerozint (repülőgép-üzemanyagot) gyufával lángra lehetett lobbantani.” A szomorú példákat a végtelenségig lehetne sorolni, ráadásul jó néhány olyan esetet is listázhatnánk, ahol a helyreállításra esély sem kínálkozott. Szabó Gábor, az Antall-kormány környezetvédelmi helyettes államtitkára 1991-ben újságírói kérdésre közölte: „Az olyan pusztítás, ami a Hortobágyi Nemzeti Park területén történt, valószínűleg sohasem állítható helyre.” Így a magyar kormány 60 milliárd forintos kerete is csak tüneti kezelésre lett volna elég, azonban a szovjet fél ebből sem térített meg egyetlen fillért sem. De jelentős volt a műemlék épületekben szovjet katonák által okozott kár összege is, amely a szakértők szerint meghaladta az 5 milliárd forintot (Ezek az összegek 1990-es árfolyamon értendőek). Mindezt kiegészítették a közüzemi tartozások százmilliós, és az élelmiszervásárlások milliárdos tételben. A szovjetek ellenszolgáltatás gyanánt a saját maguk által épített laktanyákra és egyéb katonai objektumokra hivatkoztak, amelyek azonban nem a magyar szabvány szerint épültek, ráadásul silány minőségben. Mindemellett felfoghatatlan volt, hogy ugyan mit kezdett volna Magyarország a Tótvázsony melletti atomtöltet tárolókkal, lévén hazánk azóta sem atomnagyhatalom, a létesítmény pedig minden másra alkalmatlan.

A kivonulás során kiürített szovjet katonai objektumok. (A szerző térképe, készült a Google Maps segítségével)

A szovjet fél saját követeléseit közel 54 milliárd forintra becsülte. Ebbe az összegbe a szovjetek által Magyarországon épített katonai objektumok, illetve a korábban magyar kezelésben lévő épületeken végzett karbantartás, fejlesztés költségei tartoztak. A kompromisszum reményében 14 milliárd forintról voltak hajlandóak lemondani, beismerve az évtizedeken át el nem végzett karbantartásokat. A magyar fél ebbe az ajánlatba nem egyezhetett bele, már csak azért sem, mert azt még a Honvédelmi Minisztériumban sem tudták, hogy egyáltalán hol és milyen katonai építkezésekről van szó? Hiszen ezekhez engedélyt a megszállók sem a civil építési hatóságtól, sem pedig a katonai hatóságoktól nem kértek. Szakértőket pedig, csak a kivonulást követően engedtek be a laktanyáikba, így ez az előre megállapított összeg, nem lehetett tárgyalási alap. Ráadásul a magyar környezethelyreállítási követelések – amelyek, ahogy azt fentebb érzékeltettük még így sem voltak kirívóan magasak – bőven meghaladták a szovjetek igényeit.

Mindettől függetlenül a kivonulás az 1990. március 10-i egyezmény értelmében megkezdődött és, kisebb döccenőkkel ugyan, de folyamatosan zajlott. Két nappal a megállapodás aláírását követően, Hajmáskéren bevagonírozták az első szovjet csapatokat és a hozzájuk rendelt haditechnikát (egy gépesített lövész-zászlóalj katonáit és harci járműveit). A másfél évig tartó kivonás összesen 100 380 főt érintett, közülük 49 700 fő volt katona, 18 673 fő polgári alkalmazott és 32 007 családtag. A kiszállított haditechnika hatalmas mennyiségű volt, összesen 27 146 haditechnikai eszköz lépte át a magyar–szovjet határt. 21 726 kerekes jármű, 196 rakétaindító állás, 860 harckocsi, 2269 egyéb lánctalpas jármű, 1473 egyéb jármű és 622 tüzérségi eszköz bevagonírozására került sor. összesen 560 912 tonnányi katonai felszerelést szállítottak el. A szállítás kisebb részben közúton – és légijárművek esetében – levegőben történt, de a túlnyomó többség vasúton távozott. Összesen 34 529 vasúti kocsit vettek igénybe a szállításhoz (ez 1352 szerelvényt jelentett), a bevagonírozásban 92 vasútállomás vett részt.

A Szovjet Hadsereg által a kivonulás alkalmából kibocsátott propagandaplakát

A töméntelen mennyiségű haditechnika látványa a vasútállomásokon ledöbbentette az embereket, sokakban ekkor tudatosult, hogy megszállt országban éltek. A kivonulásnak a magyar társadalom túlnyomó többsége örült, mihamarabbi befejeződését az ország lakossága fontosnak tartotta. Ezt bizonyítja az is, hogy az 1990. őszi taxisblokád idején a kivonulás biztosítása érdekében a demonstrálók mindenhol megnyitották az úttorlaszokat a vasútállomásokra tartó szovjet menetoszlopok előtt.

1990 decemberében Matvej Burlakov vezérezredest felmentették magyarországi missziójából, és Berlinbe helyezték, hogy az NDK-ból való csapatkivonásokat irányítsa. Utódja Viktor Silov altábornagy lett, a kivonulás az ő parancsnoksága alatt fejeződött be, egyben ő folytatta elődje tárgyalásait a magyar kormányzat képviselőivel a kivonulás anyagi oldalát rendezendő. 1991 áprilisára a szovjetek „túlteljesítették” a kivonulási ütemtervet, ekkorra a Déli Hadseregcsoport személyi állományának és a hozzá rendelt haditechnikának a háromnegyedét kivonták az országból. Ez tette lehetővé azt, hogy az eredeti tervekkel szemben két héttel korábban, 1991. június 16-án, az utolsó szovjet csapatok is elhagyták Magyarország területét. Az eredeti végdátum: 1991. június 30. volt. Utolsóként maga Silov tábornok lépte át a magyar–szovjet államhatárt, június 19-én, a záhonyi Tisza-hídon, délután 15 óra 1 perckor. Ekkor Magyarország visszanyerte a szabadságát, amelyet 1944. március 19-én elveszített. A záhonyi búcsú a szovjetek részéről nem éppen optimista légkörben zajlott. Nem csak az 1945-ben megszerzett geopolitikai pozíció elvesztése, de a sikertelen pénzügyi tárgyalások miatt is. Éppen ezért próbált Silov altábornagy rövidre szabott búcsúbeszédében még egy utolsó kritikai megjegyzést tenni a nyilvánosság előtt: „A szovjet fél az 1990. márciusi egyezményt teljes mértékben végrehajtotta. Sajnos a magyar fél az adott egyezmény 7. pontját, a szerződésnek azt a részét, hogy az anyagi, pénzügyi elszámolásokat a kivonás végéig kell befejezni – nem teljesítette.” Magyarra fordítva, Silov a több mint 46 évig tartó megszállás költségeit kérte számon, a magyar kormányon. Ez azonban az ünnepi pillanatot nem rontotta el, az utolsó szovjet katona távozása Magyarországról nemcsak a rendszerváltoztatás, de a 20. század magyar történelmének egyik legfontosabb pillanatává vált.

Antall József miniszterelnök, 1991. június 30-án, szülőföldjén, a Somló-hegyen mondta el ünnepi beszédét a csapatkivonás, és a küszöbön lévő, a Varsói Szerződés feloszlatását végrehajtó nemzetközi találkozó előtt. A miniszterelnök 1944-ben, ugyanezen a helyen nézte végig, ahogy a Vörös Hadsereg elfoglalja a térséget. „A mai napon a két ország között létrejött megállapodás alapján Magyarország teljesen függetlenné vált, hazánkban sem jogi, sem más értelemben ténylegesen nem tartózkodnak többé idegen csapatok, a szovjet hadsereg magyarországi állomásoztatásának története lezárult.” Ugyanakkor figyelmeztetett, a Szovjetunió még mindig létezik, számolni kell vele, a demokratikusan megválasztott kormányzat azonban, a baráti kapcsolatok kiépítésére, egy teljesen új fejezet megnyitására törekszik a magyar–szovjet kapcsolatokban: „Ne feledjük el: a földrajz ellen sok mindent lehet, kivéve politizálni. A szovjetek belül vannak a Kárpátokon, egy nukleáris világhatalomról van szó, amelyik betegen, válságokkal küzdve is a világ egyik legnagyobb katonai hatalma. Éppen ezért mi becsülettel és tisztességgel tárgyalunk a szovjet kormány megbízottaival; nem most, hanem amikor még ellenzékben voltunk, jelentettem ki azt: ha leveszik a magyar nép kezéről a bilicseket, akkor baráti jobbot tudunk nyújtani. Ezt mondom most is, amikor eltávoztak.” Borisz Jelcin 1992. november 11-i magyarországi látogatása jelezte, hogy a két ország kapcsolata már nem az 1945-ös alapokon nyugszik. Az Orosz Föderáció elnöke megkövette a magyar nemzetet az 1956-os szovjet beavatkozásért. Ezen a találkozón sikerült lezárni a csapatkivonással kapcsolatos rendezetlen anyagi kérdéseket. Jelcin elnök és Antall József miniszterelnök államközi megállapodást írt alá, amelyben a két fél kölcsönösen lemondott anyagi követeléseiről. Ezzel a 46 éves szovjet megszállás utolsó szálait is elvarrta a magyar kormányzat.

Balogh Gábor

 

A cikksorozat részei az alábbi címekre kattintva elérhetőek:

Szovjet csapatok Magyarországon – A kezdetek

Szovjet csapatok Magyarországon – 1956 után

Szovjet csapatok Magyarországon – Mi történt 1988-ig?

A szovjet csapatok kivonása Magyarországról