Az 1980-as évek közepére egyértelművé vált, hogy a kommunizmus nem bírja a további terhelést. A Reagan-kormányzat által meghirdetett fegyverkezési verseny, a kommunista diktatúrákra helyezett gazdasági nyomás, a társadalmi elégedetlenség kezdte szétfeszíteni a diktatúrát. Romániában az 1980-as évtized az ország lakossága számára a legszélsőségesebb elnyomás és a nyomor évtizedeként vonult be a történelembe. Ebben az időben Romániát a 3F országaként tartották nyilván: foame, friga, frica, azaz éhség, hideg és félelem jellemezte az emberek mindennapjait. A boltok előtt állandóan hosszú sorok kígyóztak, sokszor teljesen értelmetlenül, hiszen teljesen üresek voltak az üzletek polcai. Ahogy a korabeli román vicc mondja: „A szórakozott román háziasszony üres kosárral áll háza ajtajában és azt kérdi magától: Vajon most indulok vásárolni, vagy már haza is értem?” A háztartások energiaellátása a lehető legalacsonyabb szinten volt tartva. Az áram- és a gázszolgáltatás akadozott, illetve bizonyos napszakokban tervszerűen lekapcsolták őket. Közvilágítás az 1980-as évek Romániájában tulajdonképpen nem létezett. Az „elvették az áramot” kifejezés az ország minden háztartásában elhangzott nap, mint nap. Közben az országban büntetőjogi kategóriába sorolták a művi terhességmegszakítást, egyben tiltották a szexuális védekezési eszközök forgalmazását. A rendszer célja a romániai születési mutatók megemelése volt, ezt a fenti intézkedéseknek megfelelően sikerült is elérni, de óriási áron. Sok fiatal lány halt bele illegálisan elvégzett abortuszba, míg a világra jött gyerekek a nyomorba születtek bele. Az illegális terhességmegszakításon átesett és „lebukott” nőket bíróság elé állították.

A harmadik tényezőt, a félelmet a kommunista állambiztonsági szervezet, a Securitate tartotta fenn. Abban ma már nincs vita, hogy a terrorszervezet volt a legtökéletesebb a kommunista blokk országainak állambiztonsági szervezetei közül. Tökélyre fejlesztették a besúgás, a lehallgatás módszereit. Romániában szó szerint az élet minden területén jelen volt a szolgálat. Nem csak a hivatalokban, templomokban, vagy a közösségi tereken, de még a háztartásokban is. Az ország összes telefonkészülékét lehallgató berendezéssel látták el, így az átlag román állampolgár hazaérkezése után, az esetlegesen kényes mondatokat a telefonkészülék párnával való letakarása után közölte saját családjával. A Securitate az egész országot behálózta, senki sem tudhatta biztosan, hogy saját közvetlen környezetéből ki dolgozik a szerveknek, márpedig ez a szám fokozatosan növekedett. Míg az 1950-es években bő ötezer munkatársa volt a szolgálatnak, 1989-re ez a szám megnégyszereződött, kiegészülve 150 ezer „civil” informátorral és közel félmillió kizárt, de bármikor aktív tevékenységre bírható informátorral.

Az ország gazdasága romokban hevert, s közben Ceasescu a világ legnagyobb palotáját építtette Bukarestben, a város történelmi központjában. A kijelölt területen a korábbi századokban épült ortodox templomok és más történelmi jelentőségű épületek álltak, amit a „Kárpátok Napja” nemes egyszerűséggel ledózeroltatott, hogy helye legyen új palotájának. Közben meghirdette hírhedtté vált településrendezési (szisztematizációs) tervét, amelynek keretében több ezer vidéki falut és kisvárost ítéltek megsemmisülésre. A lakókat ún. agro-ipari centrumokba kívánták letelepíteni. A terv végrehajtásába bele is kezdtek, de a diktatúra bukása miatt időben sikerült leállítani. Azonban így is sokan veszítették el megmaradt utolsó magántulajdonukat, házukat, kertjüket, s költözhettek sebtében felépített panellakásokba, amelyek árát kifizettették az új lakókkal.

Az elnyomás ellenére az 1980-as években rendre érezhetővé vált a társadalmi elégedetlenség, amely hol illegális kiadványok formájában, hol sztrájkok vagy éppen munkáslázadás formájában került a napvilágra. 1982-ben erdélyi magyar értelmiségiek kiadták Románia első szamizdat-folyóiratát, Ellenpontok címmel. Az Ara-Kovács Attila ötlete alapján létrehozott folyóiratot, az alapító mellett Szőcs Géza valamint Tóth Károly Attila, és felesége Tóth Ilona szerkesztette. A lapban több ismert magyar és román értelmiségi publikált. Az egyik legfontosabb írás a fiatal magyar református segédlelkész, Tőkés László tollából jelent meg. Tőkés írásában a romániai magyar Református Egyház helyzetét, s az egyházon keresztül az erdélyi magyarság státusát elemezte. A szerkesztőség 1982-ben memorandumot és programjavaslatot csempészett ki az országból a madridi emberi jogi konferenciára, ráadásul a lapban megjelent írásokat a Szabad Európa Rádió rendszeresen közölte. Habár a Securitate besúgóhálózata páratlan volt a kommunista blokkban, ráadásul minden egyes Romániában használt magánkézben lévő írógép írásképét ismerte, mégis közel egy évükbe került, amíg sikerült megtalálniuk a szamizdatkészítőket.

Az egyre erőszakosabb önkényuralom ellenére egyre többen emelték fel nyíltan a szavukat a rezsim ellen. Mircea Dinescu költő verseiben lázadt fel a rendszer ellen: „…hol az Őrült ötli ki bűnét, mialatt / meggyilkol minket, mivelhogy szeret, / ha éhezünk, rajzol nekünk halat, / őrizetbe veszi, ha fázunk, a telet – / állítsátok meg a Történelmet, hagyjatok leszállnom / a legelső, az Isten-ments állomáson.” A költeményben rengeteg áthallás van, ezért „természetesen” azonnal betiltották, ahogy erre a sorsra jutott a világhírű román költő valamennyi verseskötete is. De a folyamat már megállíthatatlan volt. Rövid idő elteltével Ceasusescu újabb a kultúra területéről érkező bírálatot kapott, ezúttal a kolozsvári írónőtől Doina Corneától, aki nyílt levélben ítélte el a diktatúrát és névadóját: „Az Ön jelenlegi bel- és külpolitikája, valamint gazdasági és szociális intézkedései az ország jövőjét, biztonságát, nemzetközi hírét és a nép lelki, fizikai és erkölcsi épségét erősen veszélyeztetik. Amíg a hatvanas években különböző jelenségek arra mutattak, hogy az ország valóban a szabadság és ígéretteljes jövő felé fejlődik, ma az ország soha nem ismert mélypontra zuhant.” A „Vörös Fáraó” szerepében pompázó alulművelt suszterinas nem tűrte a kioktató hangnemet, így Cornea is megkapta „jutalmát”. Kolozsvári otthonában hermetikusan elzárták a külvilágtól, éjjel-nappal a Securitate felügyelete alatt élte az életét, egészen 1989 decemberéig.

1987-től sokasodtak a baljós előjelek a diktatúra égboltján. November 15-én munkáslázadás tört ki Brassóban, amit csak az életszínvonal jelentős feljavítására vonatkozó ígéretekkel, majd erőszakkal sikerült megtörni. Két hónappal később kívülről kapott ütést a diktatúra. 1988 januárjában folytatásokban elkezdték sugározni a Szabad Európa hullámhosszán, az 1978-ban disszidált román kémfőnök, Ion Mihai Pacepa tábornok emlékiratait, amelyben kertelés nélkül beszélte el a román diktátor és családja életének titkait. Az igazi csapás nem is ez volt, hanem az, hogy a műsor sugárzása alatt Romániában teljesen kiürültek az utcák, országszerte mindenki a leleplező riportokat hallgatta.

Nem lenne teljes egy a román kommunista diktatúráról szóló írás, ha nem szólnánk a történelmi egyházak helyzetéről. A román ortodox egyház szóra sem érdemes. Államegyház volt, így a diktatúra évei alatt is kiszolgálta az államhatalmat. Teljesen más volt a helyzet a Római Katolikus, a Görög Katolikus valamint a protestáns egyházakkal. A Görög Katolikus Egyházat szó szerint likvidálta a kommunista állam. 1948-ban egyszerűen betiltották az egyház működését, 1400 papját és 5000 hívét börtönözték be, közülük kétszázan a börtönökben haltak mártírhalált. A Római Katolikus Egyház üldözése a hagyományos kommunista egyházellenesség mellett kiegészült a párt magyarellenes, soviniszta politikájával, hiszen az Egyház tagjainak jelentős része magyar volt. Románia „Mindszenty-pere” nem sokat váratott magára.1949-ben letartóztatták Márton Áron gyulafehérvári püspököt, akit két évvel később államellenes összeesküvés vádjával állítottak bíróság elé és ítéltek börtönbüntetésre. A bátor főpásztort, 1964-ig 130 papja követte a börtönbe. A Securitate a legkegyetlenebb eszközöktől sem tartotta vissza magát. 1983-ban úgy megverték Pálfi Géza plébánost, hogy rövid idő múlva belehalt sérüléseibe a mártír pap. Ugyan Márton Áront idővel kiengedték börtönéből, de székvárosában hosszú éveken át palotája foglya maradt. Temetése 1980-ban valóságos néma tömegtüntetés volt a diktatúra ellen. A kommunizmus a protestáns egyházakat is súlyosan megviselte, vezetőiket beszervezéssel kompromittálta a kommunista terrorszervezet, míg az ellenállókat börtönbüntetéssel sújtotta. Az elnyomás azonban nem törte meg a protestáns felekezeteket sem, 1989-ben az erdélyi magyar Református Egyház egy bátor fiatal lelkésze, Tőkés László lesz az, aki „megtörve a hallgatás falát” beindítja a diktatúra bukásához vezető folyamatot.

Az 1989-es esztendő kellemetlen epizóddal indult Ceasescu számára. Az év tavaszán hat egykori kommunista vezető levelet írt a diktátornak: „Azok a szociális eszmék, amikért mi küzdöttünk, az Ön politikája által hitelüket vesztették, és országunk Európától való elszigetelődése egyre növekszik, ezért elhatároztuk, hogy felemeljük szavunkat.” A „hatok levele” rávilágított arra, hogy az elégedetlenség a párton belül is fokozódik. Ugyanakkor a diktátor mindezt nem vette figyelembe, továbbra is úgy tett, mintha semmi sem változott volna környezetében. Pedig a figyelmeztetés idővel már a „testvéri szocialista országokból” érkezett. Románia azonban teljesen elszigetelte magát, így esély sem volt arra, hogy a szomszédos országokban beindult folyamatok hatással legyenek a romániai eseményekre. Van egy román közmondás, amely szerint Romániának egy jó szomszédja van, a tenger. Az ország 1989-es elszigeteltsége vastag vonallal húzza alá az iménti megállapítás igazságát. Ceausescu nem nézte jó szemmel, hogy a szomszédos országokban megkezdődött a rendszerváltoztatás folyamata, s ez ellen tevőlegesen próbált fellépni. 1989 júliusában a Varsói Szerződés bukaresti csúcstalálkozóján önmagából kikelve követelte, Magyarország és Lengyelország megrendszabályozását, ami arra is rávilágított, hogy a diktátor már egyáltalán nem érzékelte az idők változását. Ennek ellenére a felszínen minden maradt a régi. Az utolsó, 1989. novemberi pártkongresszuson megerősítették a „Kárpátok géniuszát” minden pozíciójában. Ekkor vált egyértelművé, hogy a romániai rendszerváltoztatás nem lesz békés folyamat, a diktátort csak erőszakkal lehet eltávolítani a hatalom éléről. Alig két héttel később, december 4-én, maga Gorbacsov tett egy utolsó kísérletet Ceausescu meggyőzésére, annak moszkvai látogatásán, azonban az esemény diplomáciai protokoll-katasztrófával végződött. A két vezető a Kremlben üvöltött egymással, Ceausescu dühében a földhöz vágott egy pezsgőspoharat, majd távozott az országból. A repülőtérre senki sem kísérte ki, ha másból nem, ebből rájöhetett, hogy egyedül maradt.

A diktatúra összeomlása végül nem várt helyről, nem várt okok miatt indult meg. A Tőkés László temesvári református lelkész kilakoltatására irányuló hatósági akció tömegtüntetésbe torkollott, ami rövid időn belül szimpátiatüntetésből antikommunista felkeléssé terebélyesedett. A Securitate sortűzzel válaszolt a lázadásra, amivel olajat öntött a tűzre. Napról-napra egyre több erdélyi városban ütötte fel a fejét rendszerellenes megmozdulás. December 21-én Ceausescu fel sem fogva hogy saját halálos ítéletét írja alá, tömeggyűlést hívott össze Bukarestben. A gyűlés rendszerellenes megmozdulásba fordult, a diktátornak és feleségének menekülnie kellett, azonban rövid időn belül elkapták őket a katonák, majd statáriális eljárás keretében halálra ítélték és kivégezték őket. A hatalmat a Nemzeti Megmentési Front nevű szervezet gyakorolta, élén a posztkommunista Ion Iliescuval, Ceausescu egykori bizalmasával. Mi történt Romániában 1989 decemberében? A temesvári események forradalmi jellegét, spontaneitását senki sem vonja kétségbe. A bukaresti események értékelése azonban teljesen más eredményre vezet: „A tévében élőben közvetített forradalom hatalmas manipulációnak bizonyult.” – elemezte az eseményeket Lucian Boia történész, aki a bukaresti eseményekről készült felvételek külföldi publikálását „tömény hazugságexportként” definiálta. A szakember sommás véleménye mögött fontos megállapítások vannak. Az, ami Bukarestben történt, egy előre átgondolt forgatókönyv megvalósítása volt. A párton belül jó néhány vezető belátta, hogy a világ politikai eseményei 1989-re meghaladták a romániai állapotokat. Lépniük kellett Ceausescu eltávolítása érdekében, s ehhez Moszkvától kellő ösztönzést kaptak. Végül Románia lett az egyetlen kommunista ország, ahol érvényesült Moszkva elképzelése. A hatalmat a diktátor-házaspár kivégzése után azonnal egy posztkommunista elit vette a kezébe, aki magát „szociáldemokrata” színekbe öltöztette. A hatalom csúcsára az az Iliescu került, aki korábban Ceasusecu bizalmasa volt, de mivel időközben kegyvesztetté vált, visszaszorult a párt második vonalába. 1989-ben jött el az ő és elvtársai ideje. Egyetlen bökkenő volt csak, a temesvári események, amelyek valóban spontán módon váltak forradalmivá. Gyorsan lépni kellett, ezt szolgálta a bukaresti nagygyűlés megszervezése és az ott megrendezett rendszerellenes demonstráció, amely azonban mégis az emberek szívéből szólt, hiszen a diktatúrából már mindenkinek elege volt. A bukaresti események a legtökéletesebben a palotaforradalom kifejezésével írhatóak le, s ezt az 1990-es évtized eseményei bőven alá is támasztották. Nem történt más, mint a gorbacsovi tervnek megfelelően a párt első vonala átadta a helyét a második vonalnak. Ugyanakkor mindez nem kezdheti ki a Románia szabadságáért és a diktatúra megbuktatásáért utcára vonuló emberek hősiességét, bátorságát, valamint a harcokban elesett hősök emlékét.

Balogh Gábor

A cikk első része az alábbi címre kattintva elérhető:

A kommunista blokk „levelező tagja” – Románia

A temesvári eseményekről szóló írásunk az alábbi címre kattintva érhető el:

Temesvári karácsony ’89