Kádár János 1988-ban 77. életévében járt. Közvetlen környezete számára ekkor már nem volt titok a főtitkár egyre jobban és gyorsabban hanyatló mentális és egészségügyi állapota, a külvilág felé azonban a párt propagandagépezete még azt sugallta, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Nem sok értelme volt, hiszen a társadalom többsége a saját bőrén tapasztalta, hogy a főtitkár egyre távolabb került a valós problémáktól. Mégis, ha beleolvasunk a Kádár Jánosról szóló korabeli tudósításokba és az interjúiba, az az érzésünk támad, mintha a diktatúra az 1960-as évek színvonalán tartaná magát. Kádár János 1988-as „valósága” azonban szöges ellentétben állt a reális állapotokkal. 

1988. szeptember 2. és 4. között a Duna Kör nemzetközi tudományos konferenciát szervezett Budapesten, a dunai duzzasztógátak témájában. A rendezvény során mérnököktől, biológusoktól, geológusoktól elhangzó előadások egyaránt alátámasztották a Bős és Nagymaros között zajló gigaberuházás leállításának szükségességét. A konferencia megszervezése egyben jól mutatja, hogy a Duna Kör nem „utcai érvekkel” küzdött a beruházás ellen, de a tevékenységét tudományosan helytálló állításokra alapozta. 

1988-ban a Romániából Magyarországra menekült erdélyiek összlétszámát közel 20 ezer főre becsülték. Egy ilyen mértékű népességmozgás példátlan volt két kommunista diktatúra között. A főként erdélyi magyarokból és románokból álló menekültáradat, a román kommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu terrorpolitikája, s különösen a falurombolási program miatt hagyta el a lakóhelyét. A megelőző évtizedekkel ellentétben 1988-ban a pártvezetés már nem tehetett úgy, mintha a kérdés nem létezne. A menekültekről rendszeresen tudósított a szabad világ sajtója, napirenden tartva a kérdést, ugyanakkor a román diktatúra Magyarországot támadta a menekültek befogadása miatt. A magyar pártvezetés politikáját azonban inkább a rögtönzés jellemezte 1988-ban a kérdés kapcsán, helyette az egyházak és a formálódó rendszerváltoztató pártok vállaltak főszerepet az erdélyi menekültek megsegítésében.

 „Betiltott filmeket lehetett csinálni Magyarországon, de írni róluk nem! Mert ha igaz az, hogy amiről nem beszélünk, az nincs, ak­kor duplán igaz, hogy amiről nem írunk, nem enge­dünk megjelenni semmit, az nemcsak hogy nincs, de soha nem is létezett.” –  Ember Judit filmrendező megrázó és tabudöntögető dokumentumfilmjeivel lett ismert a magyar közönség – és természetesen a kommunista hatalom – számára, s járult hozzá a rendszer bukásához.

1989 januárjában addig példátlan eset történt a Magyar Népköztársaság történetében. A gödöllői MDF szervezet sikeres aláírásgyűjtést követően visszahívta országgyűlési képviselői mandátumáról Cservenka Ferencnét, a térség képviselőjét. Cservenkáné – bár az állampárt védelmezte – nem várta meg a döntés véglegesítését, áprilisban saját maga mondott le mandátumáról. Ezzel ő volt az első állampárti képviselő, akinek a kerületében időközi választás keretében nem állampárti jelöltet választottak meg a polgárok Roszík Gábor evangélikus lelkész személyében.

1991. november 4-én, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének 35. évfordulóján fogadta el az Országgyűlés a történelmi igazságtétel legfontosabb magyarországi törvényszövegét. A Zétényi Zsolt és Takács Péter MDF-es képviselők által benyújtott tervezet lehetővé tette volna a kommunista diktatúra alatt elkövetett, de politikai okokból nem üldözött súlyos bűncselekményeket elkövetők bíróság elé állítását. Az Alkotmánybíróság a törvényt végül megsemmisítette, az elévülés jogállására hivatkozva. Érdekes, hogy egy-két évvel később Németországban és Csehországban szóról-szóra ugyanilyen tartalmú törvényt fogadott el a helyi törvényhozás, amely ellen az illetékes Alkotmánybíróságok nem emeltek kifogást, így azóta is hatályban vannak.