1989. május 7-én, több száz fő követelte egy lakossági fórumon a helyi szovjet katonai repülőtér bezárását az illetékesektől. A helyiek évtizedes problémára hívták fel a pártvezetés figyelmét. A katonai repülések okozta zaj a város érintett részein már elviselhetetlenné tette a mindennapi életet. A debreceni repülőtér mindemellett kulcsfontosságú katonai objektum volt a megszállók szemében, hiszen ezen a repülőtéren voltak hadrendbe állítva az atomtöltetek célba juttatását lehetővé tevő repülőgépek. Sokkal többről volt tehát szó Debrecenben, mint a zajártalmakról.

A rendszerváltoztatás időszakában a demokratikus, új struktúrák kiépítése kötötte le a formálódó politikai pártok figyelmét, így nem maradt sok energia a biztonságpolitikára, a biztonságpolitika új típusú kihívásaira. Mégis, az 1988 és 1989 folyamán megalakult ellenzéki szervezetek – későbbiekben pártok – programjában megtalálhatóak a haderővel kapcsolatos elképzelések.  A programok böngészésénél az olvasó több tényezővel szembesül: a későbbiekben országos listát állító és parlamentbe bejutó pártok programja volt a legrészletesebb, szinte mindegyik foglalkozott a haderő kérdéskörével, ugyanakkor elmondható, hogy a hadsereg nem tartozott a legfontosabb kérdések közé, a szövegből pedig az is tisztán látszik, hogy a frissen szerveződő „ellenzék” híján volt egyes területeken – így a biztonságpolitikát érintő kérdésekben – a szakértőknek.

1988. október 7-én az állampárti Országgyűlés támogatásáról biztosította a Bős–nagymarosi beruházás folytatása kapcsán a pártvezetést. A parlamenti szavazás előtt sokan azt gondolták, a képviselőkben talán megszólal a józan ész és nemmel szavaznak a táj- és környezetromboló kommunista gigaberuházásra. Hogy ezt elősegítsék, az ellenzéki szervezetek figyelemfelkeltő akciókkal próbáltak nyomást gyakorolni a képviselőkre. A FIDESZ szeptember 29-én „hallgatásbeszüntető” akciót hirdetett, amelyen mintegy háromezer egyetemi hallgató vett részt, így tiltakozva a vízlépcső megépítése ellen. 1988. október 7-én az állampárti Országgyűlés támogatásáról biztosította a Bős–nagymarosi beruházás folytatása kapcsán a pártvezetést. A parlamenti szavazás előtt sokan azt gondolták, a képviselőkben talán megszólal a józan ész és nemmel szavaznak a táj- és környezetromboló kommunista gigaberuházásra. Hogy ezt elősegítsék, az ellenzéki szervezetek figyelemfelkeltő akciókkal próbáltak nyomást gyakorolni a képviselőkre. A FIDESZ szeptember 29-én „hallgatásbeszüntető” akciót hirdetett, amelyen mintegy háromezer egyetemi hallgató vett részt, így tiltakozva a vízlépcső megépítése ellen. 

A kommunista diktatúra egyik célja az „új embertípus”, a homo sovieticus megalkotása volt. Utóbbi egyik legfontosabb ismertetőjegye az volt, hogy városban élt, a vidéki életformát ugyanis a kommunista ideológia megvetette. Ennek megfelelően zajlott a földbirtokos parasztság terrorizálása, a kollektivizálás és a falvak fejlesztésének megakadályozása. Sőt, sok helyen – így például Romániában – a lerombolása. Magyarországon a kommunista pártvezetés a kádári diktatúra természetének megfelelően más módszert választott, lényegében „kiéheztette a falut”. Felszámolták a munkalehetőségeket, megakadályozták az infrastrukturális fejlesztéseket (víz és csatornarendszer bevezetése, utak felújítása, iskolák működtetése stb.) és ellehetetlenítették a falu tömegközlekedési eszközökkel való megközelítését. Így kényszerítették arra az ott lakókat, hogy gyökereiktől elszakadva városokba költözzenek és gyárakban vállaljanak munkát. Az első kommunista politika miatt elnéptelenedett magyarországi falu, a Baranya megyei Gyűrűfű volt. 

A környezet- és tájvédelmi tiltakozások Magyarországon egytől-egyig politikai tartalommal bírtak. A tüntetők az egyes esetekben nem csak az adott természetkárosítás miatt vonultak utcára, de tiltakoztak a kommunista rendszer ellen is. A rezsim gazdaságpolitikája nem csak lehetővé tette, de el is hallgatta az erőltetett és értelmetlen iparosítás miatti súlyos környezetkárosítások tényét. Így nem véletlen, hogy a magyarországi rendszerváltoztatás legkomolyabb tömegmozgalmai, tüntetései a környezetvédelem jegyében valósultak meg. Hévíz, Bős–Nagymaros, Dorog vagy éppen Sármellék egytől-egyig a kommunista politika lényegére világítanak rá. A szűk körű pártelit úgy hozott súlyos, generációk életét meghatározó döntéseket, hogy abból mindvégig kihagyta a társadalmat, nem vette figyelembe a helyi közösségek és a szakértők véleményét – ehelyett igyekezett azt elhallgattatni – s az egyes beruházások, ipari tevékenységek kapcsán csak kevés, s ráadásul félrevezető információkat közvetített. Ebbe a sorba illeszkedik a szársomlyói környezetkárosítás ügye is.

A szovjet megszállás örökségének súlyos tételét képezik a megszállók által okozott környezetkárosítás esetei. Nem túlzás kijelenteni, ha valaki nem ismerte a szovjet csapatok magyarországi lokációját, 1991-ben a talajszennyezések alapján sikeresen tudta volna megrajzolni az alakulatok laktanyahálózatát. Az egyik legsúlyosabb környezetkárosítást a Keszthely melletti Sármelléken fedezték föl, nem sokkal a szovjet csapatok távozása után.