A Magyar Szabadság Éve

Mit kezdjünk vele? – Kádár János (1912–1989)

„Mit kezdjünk vele?” – olvashatjuk a csupa nagybetűs kérdőmondatot a Kádár Jánosról szóló tanulmánykötet címlapján. Jogos a kérdés, hiszen harminc évvel a rendszerváltoztatás és harminckét esztendővel a diktátor halála után még mindig aktuálisak Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész kötetben szereplő tanulmányában megfogalmazott gondolatai: „Öröksége ólomsúlyként nehezedik ránk, a feldolgozatlan, kibeszéletlen múlt megosztja az országot, bizalmatlanságot, állandó nyugtalanságot gerjeszt.” A XX. Század Intézet gondozásában 2007-ben megjelent kötet tanulmányait elolvasva nem csupán azt tudhatjuk meg, miért ilyen súlyos örökséggel terhelt a kádárista múlt, de számos a kádári diktatúra működésével kapcsolatos kérdésre is választ kaphatunk.

Egy hosszú időn keresztül regnáló politikai vezető személyisége rányomja a bélyegét az általa irányított ország társadalmára. Kádár János harminckét évig volt az állampárt és a pártállam egyszemélyi vezetője. Jelleme, magatartása, gondolkodása a mai napig jelen van a rendszerváltoztatás utáni magyar társadalomban. Kádár a szovjetizált Közép-Európa egyik leghosszabb ideig uralkodó diktátora volt. Több mint három évtizedig tartó regnálásával kétségkívül az egyik csúcstartónak számított a Varsói Szerződés országainak történelmében. Harminchárom év több mint egy emberöltő, uralkodása négy évtizedre nyúlt, s bár egy személyről beszélünk, regnálása több korszakot is felölelt. Pályája nem 1956-ban a szabadságharc utáni megtorlással kezdődött. Már fiatalon, a második világháború előtt fontos szerepet játszott a kommunista mozgalomban, 1945-öt követően pedig a Moszkvából újjászervezett Magyar Kommunista Párt – később Magyar Dolgozók Pártja – egyik vezetője lett. Hasonlóan elvtársaihoz minden eszközzel a kommunista párt egyeduralmának megvalósításán dolgozott. 1948-tól belügyminiszterré nevezték ki, személyes felelőssége több törvénysértő per, a pócspetri-ügy, a kollektivizálás és más az állami terror kategóriájába tartozó cselekményben is fajsúlyos. Négyéves börtönbüntetését követően azonnal újra a párt vezetőségébe kooptálták, s ő ismételten hűséget fogadott Rákosinak, habár utóbbi parancsára börtönözték be 1951-ben. Ez rávilágít személyisége egyik legfontosabb vonására: a gyávaságra, s az ebből eredő állandó kritika nélküli azonosulási vágyra, amely semminemű a kitűzött célokért való kiállást nem tűrt meg.

De valójában voltak-e Kádárnak és a Kádár-rendszernek kitűzött céljai? Furcsának tűnhet a kérdés, hiszen egy három évtizedig regnáló politikusról beszélünk. Ugyanakkor, ha végig nézzük a Kádár-korszak történetét megállapíthatjuk, hogy sem a rendszer, sem pedig a névadója nem rendelkezett világos, kitűzött célokkal. Ahogy a könyvben szereplő tanulmányában Roger Gough Kádár nyugati életrajzírója tűpontosan fogalmaz: „Az ideiglenes szükségmegoldások voltak a Kádár-rendszer pillérei.” A Kádár-korszakot több periódusra oszthatjuk. Egyértelmű korszakhatár az 1960-as évek eleje a szabadságharc leverése utáni direkt megtorlások befejeződése, de korszakhatárt képez az 1964-es esztendő, Kádár fő támogatójának és szövetségesének, Hruscsovnak a megpuccsolása, amely kapcsán a magyar pártvezető is elgondolkodhatott saját jövőjén. 1968-ban a „prágai tavasz” leverése okozott fejfájást Kádárnak, míg 1972-ben esetleges nyugdíjba vonulásának kérdése vált aktuálissá. De Kádár mindig maradt. Inkább hozzáigazodott az egyre nehezebben követhető moszkvai realitásokhoz, de nem állt félre. 1988-as felfelé buktatása is egy párton belüli puccs eredménye volt, amelynek a forgatókönyvét Moszkvában dolgozták ki. Ez egyben keretes szerkezetbe foglalja Kádár és a nevét viselő rendszer történetét is, hiszen 1956-os hatalomra jutását is Moszkvában döntötték el.

A kötetben szereplő tanulmányok a Kádár-korszak valamennyi periódusát, aspektusát górcső alá veszik. Neves történészek, a teljesség igénye nélkül: M. Kiss Sándor, Schmidt Mária, Kalmár Melinda, Gerő András, Béládi László tanulmányai mellett helyet kapott a kötetben Valerij Muszatov szovjet/orosz diplomata, egykori volt budapesti orosz nagykövet személyes emlékezése és elemzése is, aki több ízben találkozott a magyar pártvezetővel. A dolgozatok érintik a szabadságharc utáni megtorlás és a „gulyáskommunizmus” történetét. Megismerhetjük a diktátor személyének nyugati megítélését, de a volt nagykövet írásán keresztül megtudhatjuk hogyan tekintettek rá moszkvai elvtársai. Bármely tanulmányt elolvasva megállapíthatjuk, hogy a rendszer valóban elválaszthatatlan a névadó személyiségétől, s annak tulajdonságaitól.

Ha az ember ideiglenesnek tartott körülmények között éli az életét, általában a „túlélésre” játszik, bízva abban, hogy a provizórikus állapot egyszer majd úgyis véget ér. Kádár személyiségéből, s az általa megformált rendszer tulajdonságaiból eredően a magyar társadalom jelentős része próbálta elsajátítani azokat a magatartásformákat, amelyek a mindennapok sikeres megéléséhez okvetlenül szükségesek voltak az 1989 előtti három évtizedben. Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója tanulmányában úgy fogalmaz: „Kádár esendő és közönséges volt. Lavírozott és ügyeskedett, mint oly sokan. Hiszen ezek a tulajdonságok igencsak szükségeltettek a túléléshez.” Talán ez a legfontosabb része annak a „kádári örökségnek”, amelyet a mai napig sokan a magukénak vallanak. Ahhoz hogy ezt megértsük okvetlenül szükséges a rendszernek és a névadójának tanulmányozása. Ebben segít a XX. Század Intézet erről szóló tanulmánykötete.

Balogh Gábor

 

Mit kezdjünk vele? – Kádár János (1911–1989). XX. Század Intézet, Bp. 2007.

A kötet a Terror Háza Múzeum webshopjában, ide kattintva megvásárolható.

A sorozat eddig megjelent írásai:

Karol Sauerland: Együtt egyedül – A Szolidaritás naplója

Schmidt Mária (szerk.): Helmut Kohl – Az egyesítés kancellárja

Kormos Valéria: Álomszövők – Nőnek lenni a Kádár-korban

Vlagyimir Bukovszkij: A moszkvai per

Mart Laar: Vissza a jövőbe

Békés Márton (szerk.): Szabadság/Harcosok

Schmidt Mária (szerk.): Egy vidéki srác a gonosz birodalma ellen – Ronald Reagan 1911–2004