A Nemzetközi Roma Nap alkalmából a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány idén is olyan magyar romák sorstörténetét mutatja be, akik személyes helytállásukkal egész nemzetünknek mutatnak példát.

A két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetője Genf és Reykjavík után Máltán találkozott egymással. A történettudomány ezt a csúcstalálkozót, mint a hidegháború lezárását tartja számon. 

„Nemzeti történelmünk kivételesen nagy dátuma ez a nap: nemzeti ünnep! Nem kormányrendelet tette azzá, hanem az a döntő fordulat, mely április 4-ével a magyar nemzet történetében bekövetkezett.” – írta címoldalán a Szabad Nép, 1946. április 4-én. 44 évvel később, a pártállam egykori lapjában, a Népszabadságban, már csak egy rövid cikk fért meg a nevezetes dátum kapcsán, az is csak a 3. oldalon. A köztes négy évtizedben a valódi nemzeti és egyházi ünnepek tartalmát teljesen elferdítették. Így lett március 15-ből a „Forradalmi Ifjúsági Napok” kezdete, augusztus 20-ból az „alkotmány ünnepe”, de így silányították le karácsonyt fenyőünnepé, a húsvétot pedig egyszerű tavaszköszöntővé. 

„Égi pártfogójának: Szent Gellértnek vértanúsága rövid és gyors lefolyású volt, az övé évtizedek óta tart.” Az idézett gondolat Gyetvai Péter kanonoktól származik, aki hetvenedik születésnapján köszöntötte a fenti szavakkal Belon Gellért atyát, az utolsó impedito (akadályozott) püspököt. 20. századi történelmünk során, szinte minden sorsfordító megpróbáltatás idején volt legalább egy olyan római katolikus főpapunk, aki szilárd erkölcsi kiállásával, tanításaival vigaszt tudott nyújtani magyarok millióinak. Ilyen volt Trianon után Prohászka Ottokár, ilyen Apor Vilmos, aki életét adta a rábízottakért, ilyen Mindszenty József bíboros, Scheffler János nagyváradi és Márton Áron erdélyi püspök, akik következetesen kiálltak a totalitárius diktatúrák ellen. És ilyen volt Belon Gellért, az „ország püspöke”, aki a Kádár-korszak egyházakat ellehetetlenítő időszakában tanításával és saját személyes példamutatásával bizonyította, hogy egy totalitárius diktatúra elnyomása idején is lehet a jó utat választani és azon haladni.

Ronald Reagan, az Amerikai Egyesült Államok elnöke és Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának (SZKP KB) főtitkára személyesen először Genfben ültek tárgyalóasztalhoz. Az 1985-ös találkozó sikere a kapcsolatfelvétel eredményessége volt, de a két szuperhatalom közötti érdemi megállapodás ekkor még elmaradt. Az atomfegyverek csökkentése és a szovjet birodalom visszaszorítása továbbra is Reagan elnök fő céljai között szerepelt, amelyhez csillagháborús programját (SDI) is segítségül hívta. Az új rakétavédelmi rendszer kiépítése azonban még távlati cél volt, így a Szovjetunió vezetőit meg kellett győzni arról, hogy a hidegháborús versenyt és hatalmas, túlterjeszkedett birodalmukat egyszerre nem bírják fenntartani.

„Egyetlen európai kommunista kísérlet sem volt annyira különleges, egyik sem járt annyira szokatlan alakulással és elhajlással, mint a román kommunizmus.” – fogalmazott Lucian Boia román történész. Megállapítása helytálló, bár megfogalmazása meglehetősen enyhe, hiszen a román kommunista diktatúra, az egyik legszélsőségesebb totalitárius rezsimként vonult be a történelembe. Sokáig úgy tűnt, Romániában esély sincs a változásra, valójában azonban számtalan nyoma volt a társadalmi elégedetlenségnek, amely 1989 decemberére hozzájárult a rendszer bukásához.