Magyarország 1945-re szovjet megszállás alá került. Mivel a második világháborúban győztes nagyhatalmak Közép- és Kelet-Európát a Szovjetunió érdekszférájába sorolták, a megszállt országokra Moszkva saját társadalmi rendszerét kényszerítette rá, amelynek alapjait a bolsevikok az 1917-es novemberi puccsal fektették le. 1917 novemberében egy új, kommunista világ született, amely az 1990-es évtized elejéig nem csupán fennmaradt, de a második világháború alatt és után ki is terjesztette a határait. A szovjet kísérlet történetéről 2007-ben szervezett nemzetközi tudományos konferenciát a XX. Század Intézet. A rendezvényen elhangzott előadásokat egy évvel később kötet formájában is kiadta az intézet.
Kétséget kizáróan az 1917-es esztendő két legfontosabb eseménye a cári Orosz Birodalom romjain lezajló novemberi bolsevik puccs és az Amerikai Egyesült Államok háborúba való belépése voltak. Két új nemzetközi szereplő, két új teljes földi boldogságot ígérő univerzális ideológia jelent meg a történelem színpadán. A háborút az Egyesült Államok abszolút győztesként fejezte be, majd elvonult a háborúba belerokkant Európából, míg Szovjet-Oroszország kommunista vezetői a háborút követő években saját hatalmuk megerősítésével voltak elfoglalva. Az újabb világháborúval azonban a két ideológia kilépett a nemzetközi színtérre. Francois Furet francia történész megállapítását kölcsönözve: „Az első világháború a szovjet forradalom bölcsője volt, a második a zászlaját juttatta el Európa szívébe.” A Szovjetunió egészen 1991-ig képezte a hidegháborús szembenállás kommunista pólusát. A világháborút követően az általa elfoglalt Közép- és Kelet-európai országokat erőszakosan szovjetizálta és a saját bábállamaivá tette őket. Ez az állapot csak az 1980-as évek végén kezdődő antikommunista forradalmakkal ér majd véget. Ahogy azt Borhi László történész, az Indiana University oktatója írja tanulmányában: „Az európai kontinens egyesítéséről nem született nagyhatalmi megállapodás, hanem a kelet-európai országok teremtették meg ennek feltételeit.” A kommunista ideológia évtizedekre meghatározta a térségben élők mindennapjait, egyben szavatolta Európa kettéosztottságát.
Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész, a kötet szerkesztője tanulmányában megállapítja: „A megvalósult szovjet modell az első pillanattól az utolsóig totális diktatúra volt, legitimációját a terror biztosította. Egy eszme, egy ideológia, egy kultúra, egy politika, egy párt, egy vezér. Egy központból, államilag irányított tervutasításos gazdaság. A felelős döntésektől eltiltott és leszoktatott embereket tömegpártba tömörítették, tömegkultúrára szorították, tömegemberré degradálták. Feleslegessé tették az egyházat, hiszen Isten és a túlvilági boldogságba vetett hit helyett a földi mennyországot kínálták fel az embereknek.” Ugyanez az 1917-es „recept” érvényesült valamennyi szovjetizált országban. Ugyanakkor, állapítja meg Karol Sauerland Petőfi-díjas lengyel filozófus, a kötetben olvasható tanulmányában: „A bolsevikok rendszere hatalmas rögtönzés volt – valójában nem nagyon voltak terveik a jövőről.” Valóban, a kommunista rendszer fennállása alatt többnyire sikeresen használta ki az adódó esélyeket. Tulajdonképpen a rendszer maga is így született meg, hiszen 1917 novemberében Mihail Heller orosz történész megállapítása szerint „a hatalom az utcán hevert”. Csak az volt a kérdés ki fogja azt magához ragani. Ezt végül a bolsevikok tették meg, akik maguk sem akarták elhinni, hogy ezúttal – 1917 nyarán egyszer már próbálkoztak az Ideiglenes Kormány megpuccsolásával – ilyen könnyen az ölükbe hullott a hatalom. Maga Lenin, a bolsevikok vezére sem akarta elhinni, hogy mindez ilyen könnyen ment. Trockij visszaemlékezését idézve: „Lenin el volt ragadtatva, aminek felkiáltásokkal, nevetéssel, kezét dörzsölve adta jelét, majd hallgatagabb lett, elgondolkodott és így szólt: – Hát, talán így is lehet, mindegy, csak legyen miénk a hatalom.”
A kommunista diktatúrák „rögtönzései” világszerte több mint százmillió ártatlan ember életét követelték. Emellett felmérni sem lehet, hogy hány tízmillió ember életét törték derékba, a kommunista terrorpolitika intézkedései. A XX. Század Intézet által kiadott tanulmánykötetben olvasható dolgozatok részleteiben mutatják be a diktatúra működését. A szerzők elismert történészek és a téma avatott kutatói. A teljesség igénye nélkül: Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, Vlagyimir Bukovszkij Petőfi-díjas emberjogi harcos, Borhi László történész, Karol Sauerland Petőfi-díjas filozófus, Lánczi András filozófus vagy éppen Béládi László történész.
Ugyan Gorbacsov az 1980-as évek második felében próbálta újrahangolni a diktatúrát, meghirdette a „visszatérést a lenini útra”, valójában a Szovjetunió – állapítja meg Schmidt Mária történész – mindig is a lenini úton haladt, nem volt más program, a diktatúrát nem lehetett megreformálni. Végül a Szovjetunió által megszállt közép-európai országokban élők és a birodalomban élő elnyomott nemzetek vetettek véget az ekkor már több mint hetven éve tartó szovjet emberkísérletnek. A kommunista ideológiára azonban még manapság is sokan „valláspótlékként” tekintenek, nem véve figyelembe az eszme emberellenes természetét és azt a történelmi léptékkel mérhető károkozást amelyet követői okoztak szerte a világon. Ezért van szükség a most bemutatott kötethez hasonló munkák megalkotására és olvasására.
Balogh Gábor
Kommunista világ született. Schmidt Mária (szerk.) XX. Század Intézet, Bp. 2008.
A kötet a Terror Háza Múzeum webshopjában, ide kattintva megvásárolható.
A sorozat eddig megjelent írásai:
Karol Sauerland: Együtt egyedül – A Szolidaritás naplója
Schmidt Mária (szerk.): Helmut Kohl – Az egyesítés kancellárja
Kormos Valéria: Álomszövők – Nőnek lenni a Kádár-korban
Vlagyimir Bukovszkij: A moszkvai per
Békés Márton (szerk.): Szabadság/Harcosok
Schmidt Mária (szerk.): Egy vidéki srác a gonosz birodalma ellen – Ronald Reagan 1911–2004
Mit kezdjünk vele? – Kádár János (1912–1989)
Schmidt Mária (szerk.): Egymásnak ítélve – Fekete március Marosvásárhelyen